Majdnem teljesen reménytelen ügylet Tennessee Williams Macska a forró tetőn című művéből érvényes és érdekes előadást összehozni. A problémahalmaz íróilag erősen személyes és túlzsúfolt: a férj iszik és szexmegvonással bünteti a feleségét, a "macskát", aki pedig gyerekre vágyik; a család épp az apa születésnapjára gyűlik össze, aki most tudja meg, hogy rákos; a vagyonra erősen pályázik a férj testvére, aki dicséretes szaporulattal és "normális" életvitellel növeli esélyeit; a férj anyja egy rossz házasságot maszkíroz jóvá már negyven éve; az apa besokall, és felmondja az élethazugságokra épülő családi közmegegyezést; a háttérből egy sejtelmes barátság és egy öngyilkos barát veti árnyát az egész vircsaftra...
Színésznők szoktak néha áhítozni Maggie, a "macska" szerepére: elszánt, szerelmes, erős és mégis törékeny asszony, aki sokat kínlódik hallgatag, whiskybe merülő férje mellett. Nem épp görög hősnő, viszont gyorsan megszerezheti a közönség szimpátiáját.
Guelmino Sándor a Magyar Színházban rendezett előadásban alaposabb pillantást vetett a férjre - ez üdítő változatosság, amiként Gecsényi Györgyi frissen készített szövege is az: kimond néhány olyasmit, amit eddig csak baljósan sejtetni volt szokás, fokozván a balladai homályt. A helyzet ugyanis az, hogy Maggie elszánt kapaszkodása a férjébe csak akkor érthető, ha tudván tudjuk, amit ők is tudnak: Brick barátságát Skipperrel leginkább a latens homoszexualitás fűtötte, és a helyzetet bonyolítja, hogy Brick neveltetése, meggyőződése ezt nem engedte sem beismerni, sem nyíltan vállalni. Brick egyszerre homoszexuális és homofób - gyakori kombináció, ma sem ritka. Amikor pedig Skipper eljut a fel- és beismerés okozta kiborulásig, Brick magára hagyja a kétségbeesésben, vagyis maga taszítja öngyilkosságba. Van neki mit a whiskybe fojtani.
Az ominózus családi születésnap idején ráadásul épp mozgáskorlátozott: egy újabb, heves italozás okozta baleset következtében mankóval közlekedik; Cziegler Balázs plexikkel és lépcsőkkel túlzsúfolt díszletében ez folyamatos balesetveszély - fokozza az izgalmi tényezőt. A díszlet amúgy a fekete-fehér színpárra játszik rá az italoktól a papírokig, egyszerre komplementer és ellentétes, ugyebár. A játék egy pontján kinyílik a színpadra telepített játék- és nézőtér hátsó fala, a nézők előtt feltárul a színház igazi nézőtere, melybe még egy palló is vezet, ott történik apa és fia tisztázó, nagy beszélgetése (ami ettől - és a bemikrofonozástól - persze nem lesz kevésbé érzelgős; nem bír elég távol kerülni tőlünk ahhoz, hogy ne legyen még így is kínos). Kárpáti Enikő jelmezei is fehér-feketék, és a Maggie-t játszó Balsai Móni esetében kétségbeesetten csábosak.
Hiszen ő minden erejével, gesztusával és pózával a férje szexuális érdeklődését igyekszik fölkelteni, szerelmi és családi okokból. Nem válogat az eszközökben, mindent bevet, hogy a színpad mértani közepén és magaslatán elhelyezett kanapéba szinte belerögzült férjét kizökkentse a közönyből. Balsai a dráma hosszas kezdő párjelenetében ezen a színészileg viszonylag keskeny, ám annál intenzívebb regiszteren játszva leginkább paradox hatást ér el: a szemellenzős nekifeszülés a megértés valódi igénye nélkül idegesítővé válik, és nemcsak Brick számára. Később aztán, a helyzetek valamelyes tágulásával Balsai játéka is színesebbé és tartalmasabbá lesz.
Brick szerepében Pál András tökéletesen és finoman érti a rendezői szándékot. Menekülése az italba nem valamiféle kétségbeesett aktus, hanem szisztematikus program, mondhatni, túlélési stratégia, hogy a halmozott bűntudati állapotot és lelkiismeret-furdalást el tudja viselni. Pál András Brickje morális lény, az önbüntetés fázisában éppen, amikor nemigen futja a figyelméből másokra. Latens homoszexualitásának gyűlölete barátja halálát követelte - ehhez, ezzel megbirkózni kell a kanapéba ragadt keménység, a heves, sokszor fizikailag önveszélyes mozdulatokban kifejeződő önmarcangolás, az italba fojtott önemésztő düh. Pál András Brickje épp a néhány kinyílt, tiszta pillanatban elárult érzékenységgel mutatja a befelé fordulás elszántságát - a színész az ellentétekkel és a fokozással is remekül bánik.
Béres Ilona az anya szerepében eleinte szinte karikatúrája a színlelt cselekvésekbe beletöppedt családanyának; harsánysággal és túlzásokkal teríti be a színpadot. Sok kell neki hozzá, sok csapás és orrbeleverés a valóságba, hogy megtalálja emberi hangját, de hiszen negyven év után talál vissza hozzá. Béres némasága, miközben a születésnapi tortát tartja a kezében, üvöltő kétségbeesés, a saját, őszinte hang keresgélése pedig színészi remeklés. Szélyes Imre apája jelenetenként épül föl, és eltart egy ideig, míg világossá válnak a sprőd alak kontúrjai. Sipos Imre, de főleg Soltész Bözse nemigen bír kiszakadni a Williams-figurák karikaturisztikus, túlterhelt kliséiből.
Mindazonáltal fontos dolog történt: friss, értelmes, érdekes tekintet esett a poros giccsdrámára. Egy fiú birkózása saját titkolni valónak ítélt hajlamával, a felnőtté válás buktatóival, a kapcsolati képtelenségekkel. És Pál András játéka nem hagy kétséget afelől, hogy a vég legföljebb rövid föllélegzés, de nem rózsaszín happy ending: gyerek lesz nemzve, de hatalmas áron.
Magyar Színház, május 23.
