A Hóvihar már a címében is a klasszikus orosz elbeszélõi hagyományok egyik legelhasználtabb toposzát idézi fel, miként a szöveg stílusa is e hagyományokat követi. Azonban nagyon hamar gyanakodni kezdhetünk, hogy valami nincs "rendben": elõbb csak afféle "csodás" elemként feltûnnek a törpelovak, melyeket egy "járgány" hajtásához használnak, majd késõbb egy Kalasnyikov is megvillan - mire a vodkásüveg magasságú molnárhoz érünk, kiderül, hogy ismét valahol 2030 körül járunk. Az aktuális államberendezkedésrõl szinte semmit nem tudunk meg, csak az orosz tél könyörtelenségével szembesülünk, melyben Garin doktor igyekszik eljutni a Dolgoje nevû faluba, ahol egy Bolíviából behozott vírus tombolását kell megfékeznie. A regény az õ és fuvarosa viszontagságait mondja el, ahogyan a hóvihar közepén minduntalan valamilyen akadályba ütköznek - eltörik a "járgány" egyik szántalpa, eltévednek -, s mikor elbeszélõnk kifogy a már így is alig hihetõ sûrûségû és intenzitású csapásokból, egy halott óriást is hõseink (dehogy hõsök!) jármûve elé fektet. És ezzel reflektál is minden túlzására, a "nagy orosz szomorúság" közhelyére, a negédes, giccsbe hajló szövegrészekre; a regény voltaképp önmagát emlékezteti fikció mivoltára, melyet ezzel együtt nagyon is komolyan kell vennünk: Szorokin nyomasztó, ugyanakkor kifejezetten lehetséges jövõvíziója a lírai betétekkel sem spóroló, kiváló stílusimitáción átszûrve még súlyosabbnak és fenyegetõbbnek tetszik.
Az innovatív és ihletett fordítás ezúttal is M. Nagy Miklós elismerésre méltó munkáját dicséri.
Fordította: M. Nagy Miklós. Gondolat, 2011, 183 oldal, 2480 Ft
*****
