Megjelentek Víg Mihály versei és novellái, csak így, különösebb cím nélkül, film- és koncertfotók csíkmásolataival a borítón, narancsszínű alapon. Itt kellene befejezni az írást, mert aki tudja, hogy miről van szó, az szépen lemegy a könyvesboltba, megveszi, hazaviszi, aztán vagy elolvassa, vagy nem, de akár így, akár úgy cselekszik, csak csendben, visszafogottan teszi, amit tesz, mert ez nem egy hőbörgő, dühödt világ, ez a Víg Mihályé, hanem ilyen pöszmötölős, pepecselős, sallangmentes univerzum, novemberi szerelmekkel, élő kövekkel, jó adag depresszióval. Ezt a kijárási tilalmat nem oldja fel egy rendelet, ez végleges, aki bújt, bújt, aki nem, nem, nincs apelláta.
Általában gyanakodva forgatom az olyan könyvet, amelyben verset, dalszöveget, novellát, forgatókönyvet ömlesztve rak elém a szerző, itt azonban nincs zavar, semmi nyomasztó eklektika, minden műfajban ugyanazt a történetet viszi tovább Víg, ugyanazt az érzést cipeli, miközben dalból prózába vált, még csak nem is zökken az egész.
Próbáltam a dalszövegeket versként olvasni, de minduntalan odatolakodott a dallam, az a nem túl bonyolult, sötét harmónia, amit annak idején még csak nem is szerettem túlságosan, és lehet, hogy a jövőben sem fogom szeretni, csak épp a részemmé vált, mint annyi minden azokból a rohadt nyolcvanas évekből, hogy meghatározza cselekedeteimet, irányítsa gondolataimat olyan pillanatokban, amikor még csak eszembe se jut dudorászni, csak úgy zsigerből meglök erre vagy arra, én meg azt hiszem: én döntöttem.
Víg Mihály: Versek és novellák
Bahia Kiadó, 1996
