Zene

8 kis kritika

Nagyjából 1970-et írunk, a helyszín az Ígéret Földje, vagy inkább egy poros amerikai kisváros kongresszusi központja, ahol nagy tömeg gyűlt egybe vasárnap. Mindenki a körútját járó prédikátor helyi beszédét várja. Megérkezik, s rövid bevezető után belecsap: csak mondja és mondja a szövegét, fel-alá jár, vagy inkább rohan, berezonál a kezében a mikrofon, egyre lelkesebb, leveti zakóját és napszemüvegét is. Alig kell egy fertályóra, már minden szavát elhisszük, lelkesedése átragad miránk is. Aztán, ahogy véget ér a show, tesszük, amit mond.

Amennyire bőszen promotálta nem is olyan rég a Radiohead azt a forradalminak tartott újítást, hogy a legutolsó lemezét első körben csakis az internetről lehet letölteni, annyira mélyen hallgatott Trent Reznor arról, hogy milyen bombát tervez idén májusra, pedig ő is tud hírverést kelteni nagyon, emlékezzünk csak az előző "rendes" Nine Inch Nails-lemez, a Year Zero világvégekampányára. Itt viszont az állóvízbe robbant bele a The Slip, és ugyan az instrumentális, négyrészes Ghost, amelynek az első felvonását szintén ingyen lehetett megszerezni a zenekar honlapjáról, már előrevetítette valamelyest a digitális jövőt, arra senki sem számított, hogy alig pár hónappal később egy komplett új anyaggal lepi meg Reznor a rajongókat.

Tulajdonképpen akár röhögni is lehetne ezen a két bandán, ha a végeredmény nem lenne ilyen. Nem tudom, mi játszódhatott le az egyébként általános iskolai tanárként is dolgozó Tom Cato Visnes basszusgitáros (korábbi művésznevén: King Ov Hell) fejében, amikor a pusztító, botrányhős Gorgoroth után (ez az a zenekar, ahol az énekest azért sittelték le, mert rituálisan megkínzott valakit; egyébként papírja van arról, hogy elmebeteg, és ezért a norvég állam zsíros lóvét folyósít neki minden hónapban, egyúttal hivatalosan megtiltotta neki, hogy dolgozzon) megcsinálta ezt a két zenekart.

World music: három új lemez, a javából. Nagyon komoly dolgok. Van bennük anyag és szellem, gyökér és friss hajtás, mélység és könynyedség.

Pár szigetországi retardált átrándulván a kontinens egyik ibuszos szegletébe, ripityává lövi egymást, miközben folyamatosan hülyeségeket beszél, és gyakran keserves pofát vág - ennyiben bízvást összefoglalható vizsgált műalkotásunk: decens (kritikai és közönség)sikert jósolok, evvel lesz tele az internet, viszont mi köze mindehhez szerencsétlen Schubertnek? Franznak. Hacsak nem azért küldtük pályára, hogy megkülönböztessen minket Tarantinótól vagy Guy Ritchie-től.

Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.

A tér élénk, mondhatni rikító: az előadás díszlete nem idézi, hanem mutatja a televíziós show-műsor külsejét. Puzzle-díszítőelemek a falon, mindenütt feliratok hirdetik a műsorvezető (illékony) dicsőségét: a név nagy mágikus elem itt, sokszor kell ismételgetni, mutatni. Középen öt narancssárga fotel, ide ülnek majd a delikvensek, az áldozatok - mert mindenki áldozat, aki ezekbe a fotelekbe telepszik. De ez még sokára van. Előbb mi is átalakulunk: a tévéműsor közönségévé kell válnunk, akár lennénk ilyenek, akár nem. Ez a kényszer nem általában kellemetlen (bár úgy sem jó, ha belegondolok), hanem in concreto: jön ugyanis az idomár, aki felkészít, hogyan is kell viselkednünk.

Talán az ország legtermékenyebb újságírója az a fiatalember, aki tizenhét évesen mint a Szabadság című lap leendő korrektora, bokáig érő fehér bundában érkezik Nagyváradra, és tetemes cechet csinál a Lloyd kávéházban, francia pezsgővel itatván a törzsvendégeket, hogy aztán éjfél után túszul ott marasztva a lap tulajdonosa váltsa ki a "gróf urat", ahogy magát adresszálja. Mint a Publicisztikai írások 1. kötetéből kiderül, 1895-96-ban több száz írása jelenik meg a kisebb vidéki és fővárosi lapokban, és közel ötszáz oldalt tesz ki másfél év termése. A Publicisztikai írások 2. kötete ennél szerényebb, hiszen 1895 decembere és 1900 májusa között már csak kétszázötven oldalnyi újságcikket ír. Nagyvárad csak rövid kitérő, fél év után Pestre költözik.

A Lolita című regényéről elhíresült orosz-amerikai szerző e műve első látásra nem sok jót ígér: a felépítése éppen olyan, mint egy beavatottaknak szóló, unalmas kritikai kiadásé. A híres amerikai költő, a valóságban nem létező John Francis Shade váratlan halála előtt írt utolsó, terjedelmes versét adja közre benne megfelelő kritikai apparátussal - magyarázó jegyzetekkel, mutatóval, előszóval - dr. Charles Kinbote, a pár hónappal korábban az USA-ba érkezett tudós, akit New England-i vendégprofesszorsága idején az idős poéta megtisztelt barátságával.

8 kis kritika

Amennyiben csoportosítani szeretnénk a popipar mostanában uralkodó díváit, akkor Kylie Minogue abba a klaszterba kerülne, ahová a mindenki által ismert és csak kevesek által utált idolokat pakoltuk. Rajongótábora meglehetős és sok tekintetben igencsak markáns - ha bárki kételkedett volna ebben, akkor a múlt csütörtöki, módfelett sikeres megakoncert rögvest meggyőzhette. A Kylie iránti rajongásnak további táptalajt adhat, hogy nem holmi kezdő előadóról van szó - bár sokaknak gondot jelenthet feldolgozni azt a tényt, hogy a huszonegy évvel ezelőtt a Locomotionnel robbantó tinibálvány és a hamarosan a negyvenet is betöltő, mellrákjából frissen kigyógyult szupersztár ugyanaz az ember. Pedig hát a hang, ha kicsit erősödött, gazdagodott is, végül csak ugyanaz maradt.

Ami hőseinkkel a szemünk láttára megesik - lerohadnak Bécsben fillér nélkül (egyéb célokra fenntartott 134 euróval) egy pofára is viharvert mikrobusszal -, kétségkívül nem egy húsvéti körmenet. Sokkal inkább egy mozijelenet, szűkebb-tágabb régiónk filmkészítői mutattak is hasonló dolgokat számosat az elmúlt húsz évben (no, a talajgyökerei is meglehetnek e metódusnak, vö. Szekérrel Bécsbe; Karel Kachyna; 1966, arról de szívesen mesélnék). Tehát az alsó-európai lumpenpopuláció sokszor vicces, olykor gyomorszorító bécsi vircsaftozása úgyszólván személyes emléke a magyar mozinézőnek; pergette a mexikoplatzi Aktionmarkt előtt ujjai közt a schillinget olyan nagy színész is, mint Andorai Péter és olyan lelkes amatőr is, mint Fábry Sándor, utóbbi lökte is nyilván mellé a halandzsát. S tőle már ugrani sem kell Szőke Andrásig és Badár Sándorig, őszintén szólva meg nem mondom, hogy kiterjedt mozgóképes életművük elsodorta-e őket, khm, a császárvárosig, de lenne egy fogadásom. Végül is mindegy, csupán annyit akarunk ezzel, hogy egy nagyon is létező, voltaképpen elég zsúfolt piacon próbálja ki jó szerencséjét a Bahrtalo!.

Színművet és szakácskönyvet olvasni olykor tudathasadásos állapot. Olvasójuk eltöprenghet azon a mélyen platonikus, a valóság és az ideák között fennálló distinkción, hogy nem színpadon kellene-e látnia és hallania az egész darabot, illetve nem enni kéne mégiscsak azt a "Zöldfűszerkrémlevest / Füstöltlazac-csíkokkal"? Persze a szakácskönyvek olvasásának megannyi oka lehet. Például a lemondás aszketikus technikájának vagy az esztétikai képzelőerő végletekig tágításának a gyakorlata.