Diely Moussa KouyatÉ: Le Temps Az ötvenes években született Diely Moussa Kouyaté a legjelentősebb nyugat-afrikai gitárosok egyike. Azok közé tartozik, akik folyamatos utazásaik során mindent megtanultak, s akik - a történetmondók, muzsikusok kasztjában - griot-ként olyan spiritualitás birtokosai, amely mögött több évszázad veretes hagyománya áll.
Kouyaté Guineából indult, s Bamakóban tűnt fel, abban a Rail Band nevű restizenekarban, ahol Salif Keita és Mory Kanté is megfordult. A korábban balafonon játszó Kouyaté olyan kemény ritmusban pengetett, mintha még mindig ütne, s ezzel máris elrendezte a maga jellegzetes stílusát. Aztán megjárta Elefántcsontpartot, majd visszatért Guineába, ahol a szintén legendás Bembeya Jazz Orchestra tagja lett, a nyolcvanas évek végén pedig Párizsban kötött ki, ahol az Africandóval afrosalsát, Salif Keitával pedig "afrodiszkót" játszott. Édesanyja híres énekesnő volt, Kouyaté azonban valami görcs miatt elkerülte a mikrofont, s az első - instrumentális - szólóalbumát is csak 2002-ben készítette (Sebe Ayale). A Le Temps a második.
Ennek a változatos lemeznek az volt a mozgatója, hogy Kouyaté közreműködésre kérte a kedvenc énekeseit. Egyikről-másikról nem nagyon hallhattunk idáig, mindazonáltal roppant erős a mezőny, olyannyira, hogy a Salif Keitával közös Na Kankou történetesen a gyengébb láncszemek közül való. Ez kissé sziruposra sikerült, mint még a Je Sais vagy a Tugna című dalok - Amadou Sodia, illetve Kanté Manfila énekével.
De a többi aztán: csúcs. Két olyan csapásvonal is van, amitől rendkívüli az album. Az egyik az afrofunk, elképesztő keménységgel-ritmusokkal-súllyal - lásd az Iden (ének: Abdoulaye Diabaté), a Ketow (ének: Mamani Keita) vagy a Na Foné (ének: Sambaly Diabaté) című darabokat. A másik irány pedig két olyan szerzeménnyel bűvöl el, ami - énekesek ide, koncepció oda - instrumentális (Siguiri és Le Temps), és ami hallatlan könnyedséggel és szépséggel lebeg Kouyaté gyerekkori emlékei felett.
Így aztán, ha összegzünk: garanciális élmény. (Universal, 2008) *****
Csík zenekar: Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen... A most húszéves fennállását ünneplő Csík zenekar történetében mérföldkőnek bizonyult 2005-ben a Senki nem ért semmit című lemez. Az addig aprólékos pontosságú, "szolid" paraszti muzsikát játszó zenekar ugyanis nem kevesebbre vetemedett, mint hogy Kispál és a Borz-számokat meg amerikai bluest vasalt a tradicionális népzene szövetébe. "Azt tanúsítva, hogy a magyar nép- és a rockzene kapcsolatában korántsem csak a rock lehet kezdeményező" - s mi több: mintegy megteremtve a magyar tradicionális-alternatív rocketnót.
Lényegében az új album is ezen a vonalon pöfög tovább. Egyfelől: a gondos hagyományőrzés Erdélytől a Felvidéken át Nyugat-Magyarországig, másrészt viszont a nem kevésbé alapos elrugaszkodás: Dresch Mihállyal az etnodzsessz felé (Bánat, bánat), Ferenczi Györgygyel a (címadó) blues felé, mindközben két rockos főhajtással - egy újabb Kispál-feldolgozás (Csillag vagy fecske) mellé egy Quimbyvel (Most múlik pontosan...). Egységesen, tisztán, frissen - ahogyan egy magára valamit is adó forrásnak kell. Csalódásnak nincs helye, s aggódni sem kell: ez a vonat feltartóztathatatlan... (Fonó Budai Zeneház, 2008) *****
The Garifuna Women's Project: Umulali A múlt év elévülhetetlen világzenei csodái közt dobogós helye volt a belize-i Andy Palacio és a Garifuna kollektíva Wátina című albumának. Annak idején beszámoltunk róla, most csak dióhéjban: azoknak a nyugat-afrikai rabszolgáknak a zenei tradíciója, akiket a spanyolok hurcoltak a karib-tengeri Szent Vincent-szigetre, s akik aztán az őslakókkal vegyülve szétszóródtak a partvidéken. Abban, hogy a Garifuna-énekek a nyugat-afrikai, a latin és a karibi tánczene páratlanul bódító elegyeként hassanak, Palacio és zenésztársai mellett kirívó szerepe volt a katalán származású, de már Belize-ben született Ivan Duran producernek, aki kiváló ízléssel "aktualizálta" az ősi dalokat - megőrizve a spiritualitásukat, és megtoldva annyi gitáros hangszereléssel és lendülettel, ami a globális sikerhez kell.
Az pedig nem is maradt el. A Wátina tavaly WOMEX- és BBC 3-nagydíjat kapott, s az európai világzenei rádiósok éves listáján a második helyen végzett. Ezen a nyáron alighanem a nemzetközi koncertszíntéren is aratott volna, de másként volt megírva: 2008. január 18-án a negyvennyolc éves Palacióval hirtelen végzett egy szívroham. Így annak az albumnak a megjelenését sem érhette meg, amelyből Duran mellett ugyancsak kivette a részét - jóllehet nem az ő, hanem a Garifuna-énekesnők hangjára épül.
"Énekesnőnek" lenni persze mást jelent abban a világban, mint nálunk. Nem "munka", nem "művészet", inkább a keserves mindennapi élet, pontosabban: a Garifuna-nők sorsának a párlata. Nem muszáj érteni a dalok szövegét, Sofia Blanco hangjából elég pár másodperc, hogy beleremegjünk. Hátborzongató mélység.
Ivan Duran tíz évig gyűjtötte ezeket a hangokat és történeteket - a sötétebbeket: szegénységről, hurrikánról, tengeren rekedt halászokról, gyilkosságról, prostitúcióról -, aztán felépített hozzájuk egy kis stúdiót. És most itt van ez az album. Félreértés ne essék: nincs benne semmi túlexponált dramatizálás. Fájdalom és öröm, bizony, együtt - az Umalali olyan lemez, amit bármikor nagyon jó hallgatni. Mint a legjobb reggae. Csak még egy kis blues és rock is. (Cumbancha/IndieGo, 2008) *****
