World music: három

Zene

World music: három új lemez, a javából. Nagyon komoly dolgok. Van bennük anyag és szellem, gyökér és friss hajtás, mélység és könynyedség.
World music: három új lemez, a javából. Nagyon komoly dolgok. Van bennük anyag és szellem, gyökér és friss hajtás, mélység és könynyedség.

Diely Moussa KouyatÉ: Le Temps Az ötvenes években született Diely Moussa Kouyaté a legjelentősebb nyugat-afrikai gitárosok egyike. Azok közé tartozik, akik folyamatos utazásaik során mindent megtanultak, s akik - a történetmondók, muzsikusok kasztjában - griot-ként olyan spiritualitás birtokosai, amely mögött több évszázad veretes hagyománya áll.

Kouyaté Guineából indult, s Bamakóban tűnt fel, abban a Rail Band nevű restizenekarban, ahol Salif Keita és Mory Kanté is megfordult. A korábban balafonon játszó Kouyaté olyan kemény ritmusban pengetett, mintha még mindig ütne, s ezzel máris elrendezte a maga jellegzetes stílusát. Aztán megjárta Elefántcsontpartot, majd visszatért Guineába, ahol a szintén legendás Bembeya Jazz Orchestra tagja lett, a nyolcvanas évek végén pedig Párizsban kötött ki, ahol az Africandóval afrosalsát, Salif Keitával pedig "afrodiszkót" játszott. Édesanyja híres énekesnő volt, Kouyaté azonban valami görcs miatt elkerülte a mikrofont, s az első - instrumentális - szólóalbumát is csak 2002-ben készítette (Sebe Ayale). A Le Temps a második.

Ennek a változatos lemeznek az volt a mozgatója, hogy Kouyaté közreműködésre kérte a kedvenc énekeseit. Egyikről-másikról nem nagyon hallhattunk idáig, mindazonáltal roppant erős a mezőny, olyannyira, hogy a Salif Keitával közös Na Kankou történetesen a gyengébb láncszemek közül való. Ez kissé sziruposra sikerült, mint még a Je Sais vagy a Tugna című dalok - Amadou Sodia, illetve Kanté Manfila énekével.

De a többi aztán: csúcs. Két olyan csapásvonal is van, amitől rendkívüli az album. Az egyik az afrofunk, elképesztő keménységgel-ritmusokkal-súllyal - lásd az Iden (ének: Abdoulaye Diabaté), a Ketow (ének: Mamani Keita) vagy a Na Foné (ének: Sambaly Diabaté) című darabokat. A másik irány pedig két olyan szerzeménnyel bűvöl el, ami - énekesek ide, koncepció oda - instrumentális (Siguiri és Le Temps), és ami hallatlan könnyedséggel és szépséggel lebeg Kouyaté gyerekkori emlékei felett.

Így aztán, ha összegzünk: garanciális élmény. (Universal, 2008) *****

Csík zenekar: Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen... A most húszéves fennállását ünneplő Csík zenekar történetében mérföldkőnek bizonyult 2005-ben a Senki nem ért semmit című lemez. Az addig aprólékos pontosságú, "szolid" paraszti muzsikát játszó zenekar ugyanis nem kevesebbre vetemedett, mint hogy Kispál és a Borz-számokat meg amerikai bluest vasalt a tradicionális népzene szövetébe. "Azt tanúsítva, hogy a magyar nép- és a rockzene kapcsolatában korántsem csak a rock lehet kezdeményező" - s mi több: mintegy megteremtve a magyar tradicionális-alternatív rocketnót.

Lényegében az új album is ezen a vonalon pöfög tovább. Egyfelől: a gondos hagyományőrzés Erdélytől a Felvidéken át Nyugat-Magyarországig, másrészt viszont a nem kevésbé alapos elrugaszkodás: Dresch Mihállyal az etnodzsessz felé (Bánat, bánat), Ferenczi Györgygyel a (címadó) blues felé, mindközben két rockos főhajtással - egy újabb Kispál-feldolgozás (Csillag vagy fecske) mellé egy Quimbyvel (Most múlik pontosan...). Egységesen, tisztán, frissen - ahogyan egy magára valamit is adó forrásnak kell. Csalódásnak nincs helye, s aggódni sem kell: ez a vonat feltartóztathatatlan... (Fonó Budai Zeneház, 2008) *****

The Garifuna Women's Project: Umulali A múlt év elévülhetetlen világzenei csodái közt dobogós helye volt a belize-i Andy Palacio és a Garifuna kollektíva Wátina című albumának. Annak idején beszámoltunk róla, most csak dióhéjban: azoknak a nyugat-afrikai rabszolgáknak a zenei tradíciója, akiket a spanyolok hurcoltak a karib-tengeri Szent Vincent-szigetre, s akik aztán az őslakókkal vegyülve szétszóródtak a partvidéken. Abban, hogy a Garifuna-énekek a nyugat-afrikai, a latin és a karibi tánczene páratlanul bódító elegyeként hassanak, Palacio és zenésztársai mellett kirívó szerepe volt a katalán származású, de már Belize-ben született Ivan Duran producernek, aki kiváló ízléssel "aktualizálta" az ősi dalokat - megőrizve a spiritualitásukat, és megtoldva annyi gitáros hangszereléssel és lendülettel, ami a globális sikerhez kell.

Az pedig nem is maradt el. A Wátina tavaly WOMEX- és BBC 3-nagydíjat kapott, s az európai világzenei rádiósok éves listáján a második helyen végzett. Ezen a nyáron alighanem a nemzetközi koncertszíntéren is aratott volna, de másként volt megírva: 2008. január 18-án a negyvennyolc éves Palacióval hirtelen végzett egy szívroham. Így annak az albumnak a megjelenését sem érhette meg, amelyből Duran mellett ugyancsak kivette a részét - jóllehet nem az ő, hanem a Garifuna-énekesnők hangjára épül.

"Énekesnőnek" lenni persze mást jelent abban a világban, mint nálunk. Nem "munka", nem "művészet", inkább a keserves mindennapi élet, pontosabban: a Garifuna-nők sorsának a párlata. Nem muszáj érteni a dalok szövegét, Sofia Blanco hangjából elég pár másodperc, hogy beleremegjünk. Hátborzongató mélység.

Ivan Duran tíz évig gyűjtötte ezeket a hangokat és történeteket - a sötétebbeket: szegénységről, hurrikánról, tengeren rekedt halászokról, gyilkosságról, prostitúcióról -, aztán felépített hozzájuk egy kis stúdiót. És most itt van ez az album. Félreértés ne essék: nincs benne semmi túlexponált dramatizálás. Fájdalom és öröm, bizony, együtt - az Umalali olyan lemez, amit bármikor nagyon jó hallgatni. Mint a legjobb reggae. Csak még egy kis blues és rock is. (Cumbancha/IndieGo, 2008) *****

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.