Zene

Az amszterdami Anne Frank Ház és a Zsidótörténeti Múzeum együttműködéséből született képregény rendhagyó formájú "tankönyv", amely a hozzá járó munkafüzettel a középiskolai holokausztoktatás nehézségeire próbál megoldást nyújtani - úgy tűnik, sikerrel. A kötetet Hollandiában már sikeresen integrálták a középiskolai oktatásba, s a holland diákok tízből átlagosan nyolc és fél pontra értékelték. Most Magyarország, Lengyelország és Németország iskoláin a sor.

Paul Valéry 1914-ben vetette papírra: "A tasizmus modern eszméi, 'harmóniák', mindent az egyidejű kontrasztokra alapozni, nem törődni az egymásutánisággal, a kibontakozásokkal, a tervvel - mindez jól egybevág az eszmék állapotával. Abból származik, hogy a kezdetek jelzésére - a születés állapotára - szorítkozunk. Ez a törekvés arra indít, hogy visszatérjünk a pszichofiziológiai események mentén, és megkíséreljük csakis a legkezdetibb mozzanatokat rögzíteni. - Azokat, amelyek még a fotografikus benyomásokat is megelőzik. Mindenekelőtt tehát érzékenységet kívánunk a művésztől. Szó sincs több ügyességről. Nem azért teszünk feléjük egy félfordulatot, hogy valami többet kapjunk tőlük, mint amennyit mindenki lát, hanem hogy valami kevesebbet." (Ford.: Somlyó György)

8 kis kritika

Ha egyetlen zenekarral kellene definiálni a befordulást, a szorongást és a klausztrofóbiát, egyértelműen a Portishead lenne az ideális választás: a Beth Gibbons, Geoff Barrow és Adrian Utley alkotta, Bristol környéki tengerparti városból (Portisheadből) indult társulat sötét tónusú, nyomasztó, lebegős muzsikája egyszerűen lenyűgöző és hátborzongató. Sokan még ma is a triphop teremtőinek tartják őket, pedig az 1994-es, zseniális alapműnek számító Dummy inkább új irányt mutatott a brit szaksajtó által elkeresztelt zenei irányzatnak.

Primitív, meghökkentő és hátborzongató jelenség Genesis P. Oridge, a Psychic TV aranyfogú, pink bieder fűzős, pszichopata tekintetű férfi bemondónője a színpadon - még így hatvan felé is szédítő. Nekem legalábbis tökéletesen megfelelt, miután az A38 színpadán annyi befalcolt legendát is láthattam az utóbbi időben. Lássuk be, történelmi pillanatoknak, egy mondanivalójában cseppet sem elavult, műfaji és nemi határokat egyaránt sértő, intelligensen pukkasztó, dallamos, poetikus posztpunk art-show-nak lehettünk a tanúi.

Egy film természetéből adódóan mindig kisajátítja kicsit az igazságot (aminek persze a legritkább esetben van a birtokában). Nem állít kevesebbet, mint hogy az van, amit mutatok, addig tart a világ, ameddig a kamera lát. Ami nem fért bele, az már egy másik film, másik bejárat, másik igazság. A kamera terébe, az igazságba, aminek egy mozijegy az ára, nem fér bele a holokauszt, de belefér egy holokausztsztori: a Pénzhamisítók a legjobb külföldi film lett idén az Oscaron. Nem tárgya, csupán helyszíne a pokol, mármint annak sok holokausztfilmből ismert, mozis verziója: tábor, foglyok, őrök, szögesdrót, latrina...

A recept itt hever az orrunk előtt, most tette le valaki, mindjárt felkapja egy másik, bár valószínűbb, hogy épp a kellő példányszámban sokszorosították. Korrekt munka, minden benne van: hozzávalók beárazva (tudniillik: menynyi esik le darabjáért az Örimázstól, a MAMA-tól és a nagymamától), beszerzési útmutató, sőt térkép. Mégis, már az első utasítás problematikus. Mi az, hogy "Végy egy nácit!"?

Meggyel petyegtetett túró a tölteléke annak a rétesnek, amelyet a Vidám Színpadon sütnek - és azonmód nagyjából be is falnak a színpadon. És körülbelül ennyi idő - egy rétessütésnyi - alatt lepereg egy élet; nem is egy, hanem három. Szonya Mamocskina, Vinkel és Groholszkij szerelmi háromszög történetébe ágyazva.

Elképzelni az életet papa nélkül - mondja Erika, a regény egyik főszereplője, aki húgaival együtt azzal küzd, hogy ez a mondat ne váljon valósággá. Nem az a kérdés, akarják-e, hiszen az életet mindig is apa nélkül élték, hanem az, hogyan döntenek, beledöglenek-e, vagy sem.

A két esztendeje, 2006-ban elhunyt historikus és szabadsághős történeti-politikai írásai sorjáznak a kötetben, amelyet akár mintaszerű tisztelgő megemlékezés gyanánt is forgathatnánk, hiszen az özvegy, Gál Éva és a jó barát, Kende Péter szerkesztette összeállítás valóban felidézi és méltatja Litván György példázatos életét és munkásságát. Mert az erkölcsi integritásnak, az élethosszig kitartó emberi derekasságnak és történetírói hitelnek oly kevéssé kedvező huszadik század magyar történelmében bizony valóban kivételes alaknak tetszett ez a szelíd, de határozott tudós. Forradalomban és börtönben, vérfagylaló pártaktíván és rendszerváltó tolongás közepette ugyanaz a kritikus és bátor értelmiségi maradt, olyasvalaki tehát, akiről szólván szívnyugalommal leírható ez a - legtöbbször menthetetlenül fellengzésnek beillő - fogalom: jellemszilárdság.

8 kis kritika

Különös: míg íróktól és filmrendezőktől elvárjuk, de legalábbis elfogadjuk művészetük átformálását, addig egy rockzenekar változását többnyire reflexszerű felháborodás kíséri. Aminek csupán egyik oka a rockrajongók eredendő konzervativizmusa (jó volna ezt valóban többes szám harmadik személyben, magunktól mintegy eltartva gondolni, csak hát képtelenség megfeledkezni a valahol letagadhatatlanul bennünk is fészkelő bőrdzsekis MDF-szavazóról) - a viszolygásról maguk a bandák is tehetnek. Mert a rockzenekarok döntő többsége, lássuk be, csupán egyetlen dologhoz ért igazán; ezer Ramones között szerénykedik egy szem Bowie, és akkor még becslésünkben alighanem visszafogottak is voltunk.

Mintha kötőtűvel bökdösnék a fülemet, úgy kalapál a dobgép a Boris új lemezének elején. Az emberben megfagy a vér: csak nem a militáns szado-mazo technó világába tettek most kirándulást a kísérletező kedvű japán zajrockerek? Szerencsére (vagy sajnos?) ilyesmi nem történt, azonban a meglepetéseknek még nincs vége.