Színházcsinálók - Georg Büchner: Leonce és Léna (Színház )

  • Kovács Bálint
  • 2008. május 29.

Zene

Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.

Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.

Az előadás Gombár Judit tervezte tere fehér tatami- (kvázi matrac)téglalap, melyből megannyi bambuszbot áll ki: köztük strázsálnak szoborszerű némaságban, fekete egyenjelmezben a színészek, középen Mogyoró Kornél az ütőhangszereivel. De mielőtt ők megmozdul(hat)nának, Balázs Zoltán ragadja magához a szót, hogy tisztázza a helyzetet. Az előadás huszonöt képből áll, melyeket (egyelőre) négy-négy verzióban tanult be a társulat: négyféle dikcióval, négyféle zenével és mozgással, és főként négy lehetséges Leonce-szal, Lénával és kísérőikkel. S hogy melyik este melyik jelenetfüzér kap helyt a tatamin, azt előre senki sem tudja. Senki, mert az előadás alatt van, amikor a rendező jelöli ki, mit és kinek kell eljátszania; van, mikor a színészek választanak; s van, amikor a nézők. De ezzel még nincs vége. Balázs biztatja a közönséget: néznének meg egy színt újra, de más Lénával és más Leonce-szal, más hangnemben, sőt adott esetben akár más nyelven. Így a közönség lelkesedésétől, nyitottságától és hangulatától függ az adott este előadásának összképe, ahogy ettől függ végének időpontja is.

A Maladype végképp felhagyott a mindenféle értelemben vett linearitással, s mind szó szerint, mind metaforikusan a megszokottnál több dimenzióba helyezte színházát - Balázs Zoltán igen jól használja, vegyíti, bővíti és formálja saját képére korábbi számos és neves mestere fogásait. Bár a jelenetek - megtámogatva a történetet a biztonság kedvéért röviden ismertető rendező verbális mankójával - időben logikusan követik egymást, a köztük lévő rövid szünetek (a gondolatnyi csend, amíg a társulat újratölt), az esetleges ismétlődés és a mindig váltakozó előadásmód miatt mégsem tekinthetők egy fonalra fűzött egységnek. Másfelől pedig szó sincs itt a "színész balról be - dialóg - színész jobbra ki" szerkezetről: az épp főszerepet játszó színészek - és az őket segítő, bambuszrudakkal bűvészkedő többiek - mindig egy-egy egyedi, önmagában is tökéletesen érvényes, egy adott (legtöbbször nagyon intenzív mozgásszínházi alapokra épülő) rendezőelv mentén készült jelenetet adnak elő. S a mozgás hangsúlyozottan térbeli: néha-néha öncélúságba fordulóan akrobatikusak a színészek feladatai; az egyik lehetséges, Óriás munkacímre hallgató záróképben például mindvégig a négy férfi színész vállán áll a négy női színész, de egyébként is ritkán van minden előadó talpa egyszerre a padlón.

E jelenetek pedig a lehető legsokszínűbbek: hatványozottan érződik az egyszeriség, a megismételhetetlenség élménye - kiszámolható, hogy százat belőlük tetszőleges mennyiségben és formában fűzve egymás után hány lehetséges este születne. A legszigorúbb keretek közé terelt látszatimprovizálás paradoxona ez: a különlegesség épp annyira adott, ám az improvizáció negatív értelemben is érthető esetlegessége ki van zárva, hiszen minden szegmens az utolsó részletig kidolgozott. Az esetlegesség itt csak a véletlenszerű sorrend révén van jelen: a május 21-i előadás például rosszat sejtetően indult, mert a második kép egy, a szokatlan forma meglepetésében még érthetetlen játék volt, látszólag oda nem illő, gagyi popslágerekkel (Orosz Ákos előadásában); rögtön utána pedig egy félig németül elmondott dialógus következett, nem javítva ezzel az addigi összképen. Igaz, ezt a rendező utasítására rögvest követte saját magyar nyelvű párja - itt már ráérzünk a dolog mégis létező rendjére. Mégis szerencsésebb lett volna, ha a német jelenet következik később, hogy kellően értékelhessük az egyébként igen szép képeket: Bakos Éva öltözteti a földön kúszó Leonce-ot (Papp Zoltánt), csitító hangon ismételgetve megnyugtatónak szánt szavait.

Ám az előadás nem a szavaktól lesz kiemelkedően , épp ellenkezőleg: a Maladype ezúttal elsősorban nem szavakkal beszél. Testtel, testekkel; a hangsúlyokban, arcokban és a folytonos mozgásban megbúvó (lét)kérdések és kiáltások révén: jellemző, hogy Bakos Éva süketnéma-jelbeszéddel vagy Fátyol Hermina arabul elmondott nagymonológja is mekkora kétségbeesést áraszthat. S ezek az "áradások" nem állnak meg a színpad szélén: főként a mind a nyolc színész által egyszerre elmondott-eljátszott nagymonológ nem fér meg a tatamin - a feszültség szinte kisül, s hatása nagyobb, mint egy valódi robbanásé. S mint az elmúlt évadban színpadra állított darabok legnagyobb részéé.

Hosszan lehetne sorolni a remekül eltalált jeleneteket: gyönyörű például, mikor Fátyol Kamilla saját testéből formált bölcsőjében ringatja a melegtől kipirult, de a belső jéghidegtől remegő, férjhez kényszerítendő Simkó Katalint, s nem kevésbé szép a Fátyol testvérek - mint valami idetévedt nimfák - találkozása Tompa Ádám és Páll Zsolt ladikot hajtó Leonce-ával és Valeriójával.

Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire közvetlenül és ennyire erőteljesen ható előadást. Nem tudom, láttam-e már valaha.

Bárka Színház, május 21.

Figyelmébe ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.

„Ha kém vagyok, miért engedtek oda?”

Mint ukrán kémet kitiltották Magyarország területéről a kárpát­aljai magyar politikust. A kormánypropaganda olyan fotókat közöl leleplezésként, amelyeket korábban Tseber Roland osztott meg a nyilvánossággal. Ő azt mondja, csak az ukrán–magyar viszony javításán dolgozik.

Törvény, tisztesség nélkül

Hazánk bölcsei nemrég elfogadták az internetes agresszió visszaszorításáról szóló 2024. évi LXXVIII. törvényt, amely 2025. január 1. óta hatályos. Nem a digitális gyűlöletbeszédet kriminalizálja a törvény, csak az erőszakos cselekményekre felszólító kommentek ellen lép fel.

Nem így tervezte

Szakszerűtlen kéményellenőrzés miatt tavaly januárban szén-monoxid-mérgezésben meghalt egy 77 éves nő Gyulán. Az ügyben halált okozó, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt ítélték el és tiltották el foglalko­zásától az érintettet.

Amikor egy haldokló csak az emberségre számíthat – életvégi ellátás helyett marad a várakozás a sürgősségin

A gyógyító kezelésekre már nem reagált az idős szegedi beteg szervezete, így hazaadták, ám minden másnap a sürgősségire kellett vinni. Olykor kilenc órát feküdt a váróban emberek között, hasán a csövekkel és a papucsával. Palliatív ellátás sok helyen működik Magyar­országon – a szegedi egyetem intézményeiben még nem.