Színházcsinálók - Georg Büchner: Leonce és Léna (Színház )

  • Kovács Bálint
  • 2008. május 29.

Zene

Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.

Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.

Az előadás Gombár Judit tervezte tere fehér tatami- (kvázi matrac)téglalap, melyből megannyi bambuszbot áll ki: köztük strázsálnak szoborszerű némaságban, fekete egyenjelmezben a színészek, középen Mogyoró Kornél az ütőhangszereivel. De mielőtt ők megmozdul(hat)nának, Balázs Zoltán ragadja magához a szót, hogy tisztázza a helyzetet. Az előadás huszonöt képből áll, melyeket (egyelőre) négy-négy verzióban tanult be a társulat: négyféle dikcióval, négyféle zenével és mozgással, és főként négy lehetséges Leonce-szal, Lénával és kísérőikkel. S hogy melyik este melyik jelenetfüzér kap helyt a tatamin, azt előre senki sem tudja. Senki, mert az előadás alatt van, amikor a rendező jelöli ki, mit és kinek kell eljátszania; van, mikor a színészek választanak; s van, amikor a nézők. De ezzel még nincs vége. Balázs biztatja a közönséget: néznének meg egy színt újra, de más Lénával és más Leonce-szal, más hangnemben, sőt adott esetben akár más nyelven. Így a közönség lelkesedésétől, nyitottságától és hangulatától függ az adott este előadásának összképe, ahogy ettől függ végének időpontja is.

A Maladype végképp felhagyott a mindenféle értelemben vett linearitással, s mind szó szerint, mind metaforikusan a megszokottnál több dimenzióba helyezte színházát - Balázs Zoltán igen jól használja, vegyíti, bővíti és formálja saját képére korábbi számos és neves mestere fogásait. Bár a jelenetek - megtámogatva a történetet a biztonság kedvéért röviden ismertető rendező verbális mankójával - időben logikusan követik egymást, a köztük lévő rövid szünetek (a gondolatnyi csend, amíg a társulat újratölt), az esetleges ismétlődés és a mindig váltakozó előadásmód miatt mégsem tekinthetők egy fonalra fűzött egységnek. Másfelől pedig szó sincs itt a "színész balról be - dialóg - színész jobbra ki" szerkezetről: az épp főszerepet játszó színészek - és az őket segítő, bambuszrudakkal bűvészkedő többiek - mindig egy-egy egyedi, önmagában is tökéletesen érvényes, egy adott (legtöbbször nagyon intenzív mozgásszínházi alapokra épülő) rendezőelv mentén készült jelenetet adnak elő. S a mozgás hangsúlyozottan térbeli: néha-néha öncélúságba fordulóan akrobatikusak a színészek feladatai; az egyik lehetséges, Óriás munkacímre hallgató záróképben például mindvégig a négy férfi színész vállán áll a négy női színész, de egyébként is ritkán van minden előadó talpa egyszerre a padlón.

E jelenetek pedig a lehető legsokszínűbbek: hatványozottan érződik az egyszeriség, a megismételhetetlenség élménye - kiszámolható, hogy százat belőlük tetszőleges mennyiségben és formában fűzve egymás után hány lehetséges este születne. A legszigorúbb keretek közé terelt látszatimprovizálás paradoxona ez: a különlegesség épp annyira adott, ám az improvizáció negatív értelemben is érthető esetlegessége ki van zárva, hiszen minden szegmens az utolsó részletig kidolgozott. Az esetlegesség itt csak a véletlenszerű sorrend révén van jelen: a május 21-i előadás például rosszat sejtetően indult, mert a második kép egy, a szokatlan forma meglepetésében még érthetetlen játék volt, látszólag oda nem illő, gagyi popslágerekkel (Orosz Ákos előadásában); rögtön utána pedig egy félig németül elmondott dialógus következett, nem javítva ezzel az addigi összképen. Igaz, ezt a rendező utasítására rögvest követte saját magyar nyelvű párja - itt már ráérzünk a dolog mégis létező rendjére. Mégis szerencsésebb lett volna, ha a német jelenet következik később, hogy kellően értékelhessük az egyébként igen szép képeket: Bakos Éva öltözteti a földön kúszó Leonce-ot (Papp Zoltánt), csitító hangon ismételgetve megnyugtatónak szánt szavait.

Ám az előadás nem a szavaktól lesz kiemelkedően , épp ellenkezőleg: a Maladype ezúttal elsősorban nem szavakkal beszél. Testtel, testekkel; a hangsúlyokban, arcokban és a folytonos mozgásban megbúvó (lét)kérdések és kiáltások révén: jellemző, hogy Bakos Éva süketnéma-jelbeszéddel vagy Fátyol Hermina arabul elmondott nagymonológja is mekkora kétségbeesést áraszthat. S ezek az "áradások" nem állnak meg a színpad szélén: főként a mind a nyolc színész által egyszerre elmondott-eljátszott nagymonológ nem fér meg a tatamin - a feszültség szinte kisül, s hatása nagyobb, mint egy valódi robbanásé. S mint az elmúlt évadban színpadra állított darabok legnagyobb részéé.

Hosszan lehetne sorolni a remekül eltalált jeleneteket: gyönyörű például, mikor Fátyol Kamilla saját testéből formált bölcsőjében ringatja a melegtől kipirult, de a belső jéghidegtől remegő, férjhez kényszerítendő Simkó Katalint, s nem kevésbé szép a Fátyol testvérek - mint valami idetévedt nimfák - találkozása Tompa Ádám és Páll Zsolt ladikot hajtó Leonce-ával és Valeriójával.

Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire közvetlenül és ennyire erőteljesen ható előadást. Nem tudom, láttam-e már valaha.

Bárka Színház, május 21.

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?

„Egy normális országban”

Borús, esős időben több száz fő, neonácik és civilek állnak a Somogy megyei Fonó község központjában. Nemzeti és Mi Hazánk-os zászlók lobognak a szélben. Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője és Toroczkai László, a szélsőjobboldali párt elnöke is beszédet mond. A résztvevők a lehangoló idő ellenére azért gyűltek össze szombat délután, mert pár hete szörnyű esemény történt a faluban. Március 14-én egy 31 éves ámokfutó fahusánggal rontott rá helyi lakosokra: egy középkorú és egy idős nő belehalt a támadásba, egy idős férfi súlyos sérüléseket szenvedett.