Színházcsinálók - Georg Büchner: Leonce és Léna (Színház )

  • Kovács Bálint
  • 2008. május 29.

Zene

Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.

Az ifjoncként elhunyt mester második - és a befejezettek közül az utolsó - drámája Balázs Zoltán rendező szavai szerint a színházcsinálásról szól. Nem szállunk vele vitába, mivel a Maladype előadása tényleg erről, a színház(csinálás)ról beszél. És nem is szűkszavúan.

Az előadás Gombár Judit tervezte tere fehér tatami- (kvázi matrac)téglalap, melyből megannyi bambuszbot áll ki: köztük strázsálnak szoborszerű némaságban, fekete egyenjelmezben a színészek, középen Mogyoró Kornél az ütőhangszereivel. De mielőtt ők megmozdul(hat)nának, Balázs Zoltán ragadja magához a szót, hogy tisztázza a helyzetet. Az előadás huszonöt képből áll, melyeket (egyelőre) négy-négy verzióban tanult be a társulat: négyféle dikcióval, négyféle zenével és mozgással, és főként négy lehetséges Leonce-szal, Lénával és kísérőikkel. S hogy melyik este melyik jelenetfüzér kap helyt a tatamin, azt előre senki sem tudja. Senki, mert az előadás alatt van, amikor a rendező jelöli ki, mit és kinek kell eljátszania; van, mikor a színészek választanak; s van, amikor a nézők. De ezzel még nincs vége. Balázs biztatja a közönséget: néznének meg egy színt újra, de más Lénával és más Leonce-szal, más hangnemben, sőt adott esetben akár más nyelven. Így a közönség lelkesedésétől, nyitottságától és hangulatától függ az adott este előadásának összképe, ahogy ettől függ végének időpontja is.

A Maladype végképp felhagyott a mindenféle értelemben vett linearitással, s mind szó szerint, mind metaforikusan a megszokottnál több dimenzióba helyezte színházát - Balázs Zoltán igen jól használja, vegyíti, bővíti és formálja saját képére korábbi számos és neves mestere fogásait. Bár a jelenetek - megtámogatva a történetet a biztonság kedvéért röviden ismertető rendező verbális mankójával - időben logikusan követik egymást, a köztük lévő rövid szünetek (a gondolatnyi csend, amíg a társulat újratölt), az esetleges ismétlődés és a mindig váltakozó előadásmód miatt mégsem tekinthetők egy fonalra fűzött egységnek. Másfelől pedig szó sincs itt a "színész balról be - dialóg - színész jobbra ki" szerkezetről: az épp főszerepet játszó színészek - és az őket segítő, bambuszrudakkal bűvészkedő többiek - mindig egy-egy egyedi, önmagában is tökéletesen érvényes, egy adott (legtöbbször nagyon intenzív mozgásszínházi alapokra épülő) rendezőelv mentén készült jelenetet adnak elő. S a mozgás hangsúlyozottan térbeli: néha-néha öncélúságba fordulóan akrobatikusak a színészek feladatai; az egyik lehetséges, Óriás munkacímre hallgató záróképben például mindvégig a négy férfi színész vállán áll a négy női színész, de egyébként is ritkán van minden előadó talpa egyszerre a padlón.

E jelenetek pedig a lehető legsokszínűbbek: hatványozottan érződik az egyszeriség, a megismételhetetlenség élménye - kiszámolható, hogy százat belőlük tetszőleges mennyiségben és formában fűzve egymás után hány lehetséges este születne. A legszigorúbb keretek közé terelt látszatimprovizálás paradoxona ez: a különlegesség épp annyira adott, ám az improvizáció negatív értelemben is érthető esetlegessége ki van zárva, hiszen minden szegmens az utolsó részletig kidolgozott. Az esetlegesség itt csak a véletlenszerű sorrend révén van jelen: a május 21-i előadás például rosszat sejtetően indult, mert a második kép egy, a szokatlan forma meglepetésében még érthetetlen játék volt, látszólag oda nem illő, gagyi popslágerekkel (Orosz Ákos előadásában); rögtön utána pedig egy félig németül elmondott dialógus következett, nem javítva ezzel az addigi összképen. Igaz, ezt a rendező utasítására rögvest követte saját magyar nyelvű párja - itt már ráérzünk a dolog mégis létező rendjére. Mégis szerencsésebb lett volna, ha a német jelenet következik később, hogy kellően értékelhessük az egyébként igen szép képeket: Bakos Éva öltözteti a földön kúszó Leonce-ot (Papp Zoltánt), csitító hangon ismételgetve megnyugtatónak szánt szavait.

Ám az előadás nem a szavaktól lesz kiemelkedően , épp ellenkezőleg: a Maladype ezúttal elsősorban nem szavakkal beszél. Testtel, testekkel; a hangsúlyokban, arcokban és a folytonos mozgásban megbúvó (lét)kérdések és kiáltások révén: jellemző, hogy Bakos Éva süketnéma-jelbeszéddel vagy Fátyol Hermina arabul elmondott nagymonológja is mekkora kétségbeesést áraszthat. S ezek az "áradások" nem állnak meg a színpad szélén: főként a mind a nyolc színész által egyszerre elmondott-eljátszott nagymonológ nem fér meg a tatamin - a feszültség szinte kisül, s hatása nagyobb, mint egy valódi robbanásé. S mint az elmúlt évadban színpadra állított darabok legnagyobb részéé.

Hosszan lehetne sorolni a remekül eltalált jeleneteket: gyönyörű például, mikor Fátyol Kamilla saját testéből formált bölcsőjében ringatja a melegtől kipirult, de a belső jéghidegtől remegő, férjhez kényszerítendő Simkó Katalint, s nem kevésbé szép a Fátyol testvérek - mint valami idetévedt nimfák - találkozása Tompa Ádám és Páll Zsolt ladikot hajtó Leonce-ával és Valeriójával.

Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire közvetlenül és ennyire erőteljesen ható előadást. Nem tudom, láttam-e már valaha.

Bárka Színház, május 21.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.