Elképzelni az életet papa nélkül - mondja Erika, a regény egyik főszereplője, aki húgaival együtt azzal küzd, hogy ez a mondat ne váljon valósággá. Nem az a kérdés, akarják-e, hiszen az életet mindig is apa nélkül élték, hanem az, hogyan döntenek, beledöglenek-e, vagy sem.
2005 telén indul a regény, ekkor száll autóba Erika, hogy meglátogassa Hammarsőn élő 89 éves apját, Isakot, és két nappal később zárul, amikor Erika és a később útnak indult húgai, Laura és Molly az apai ház, illetve a gyerekkori nyaraló felé lépkednek. Ez az egyik szál. Az utazás és annak viszontagságai a másik, a sikertelen telefonhívások, a hallgatag stopposok, az útszéli benzinkutaknál elfogyasztott kávé és csoki azonban mind ugyanarra, az átértékelendő múltra vonatkozik. A regénybeli számvetés attól válik izgalmassá, hogy bár a kérdéseket
csak 25 év után,
a regény jelenében lesznek képesek megfogalmazni. Ám abban a pillanatban, hogy a kérdések körvonalazódnak, világossá válik a szereplők számára, hogy mennyire lényegtelenek és fölöslegesek. Sokáig úgy tűnik, az a fontos, hogy pontos kérdéseket tegyenek fel, hogy jól célzott "lövésekre" lesz szükség. Aztán a szereplőkkel együtt látja be az olvasó, hogy a válaszokkal tele van a padlás, apa pedig egy hisztis öregember.
Alámerülés. "Azt hiszem, ez valamiféle kavargó sötét kell, hogy legyen. ...Magába ránt, vagy húz valami lassan lefelé. De az érzés nem kellemetlen. Egy napon vágyni fogsz rá." Ezt mondja Isak Laurának, amikor a lány rákérdez a szó jelentésére, és épp ilyen ködös és ösztönös az, ahogy a regény működik. Mert eleinte homályos képeket villant fel Ullmann, amelyeket mint a mozaik darabjait kellene összeillesztenünk, azonban a könyv attól is nagyszerű, hogy a képet tökéletesen sosem lehet kirakni. Mindig maradnak hiányzó részletek.
A három testvér az első három fejezet egy-egy saját hangja, Az út "főszereplője" a legidősebb lány, Erika, A kolónia című részben Laura kerül előtérbe, Molly pedig A hammarsői játék központi figurája. Bár hárman három különböző hangot képviselnek, az emlékkirakó és a közös pontok mégis összemossák őket egy (közös) emlékezéssé. Az egyik közös pont nyilván Isak, a nőgyógyász, a ragyogó elme, akit a szomszédok maguk között csak úgy hívnak: pinabubus. Aki mindannyiuk apja, ám különböző nőket szólítanak anyának. Az anyák determinálni látszanak lányaik sorsát, a balett-táncosnőt, az "anyaoroszlánt" és a fiatalon elhunyt "senkit" látni véljük a lányokban is. Ezek a "lányok" 25 és 39 között, szülésekkel, válásokkal a hátuk mögött még mindig "apa kicsi nem-szívei", mint 25 évvel ezelőtt. Féltestvérek és félemberek, mert évek óta magukkal hurcolják az utolsó hammarsői nyár titkait. Isak épp olyan ismerős-idegen nekik, mint a nyári fiú, Ragnar. ' az a másik közös pont, akiről Ullmann lassan rántja le a leplet, aztán meggondolja magát, és rajta felejt egy darabot. Ragnar évek múltán is Laura kínzó álma, Erika autóútján a beszélgetőtárs, a vékony, pipaszárlábú fiú, szemöldökei fölött gusztustalan szemölccsel. Akiről sejteni engedi a szerző, hogy a pinabubusé. Az áldott gyermek.
Az elemekre van bízva, miért is lett ez a nyár Hammarsőn az utolsó. A nyaralóban szeptemberben
beindul a rohadás,
a padló felázik, az egerek elpusztulnak, és mindent belepnek a légytetemek, a sötétség. Az, ami már nyáron felütötte a fejét, és ami véglegesen lezárt valamit a sziget gyerekeinek életében. Mert a lányok nyári játszótársaikkal a gyermeki brutalitást és kegyetlenséget temetik majd el nyár végén. Ezek a kamaszok kíméletlenek, amikor büntetésként megetetik Ragnarral a vérrel teli kullancsot, amikor kiverik alig kamasz farkát, és amikor bevásárlókocsinyi kővel hajigálják meg a tengerbe menekülő fiút. Hogy ki dobta a gyilkos követ, mindegy. Épp annyira lényegtelen, mint azok a bizonyos kérdések 2005-ben. Attól az ölés még ölés marad. Attól még a sziget gyerekeiben valami véget ér, hiszen többé már nem lehet ugyanúgy játszani, mindennek súlya lesz. Erről nem lehet majd beszélni, mint arról sem, hogy Erikát vibrátorral defloráltuk. Hiszen csak játszottunk, Erika pedig velünk nevetett. Eleinte.
Nem véletlen, hogy az ártatlanság elvesztése egyet jelent itt az ártatlanok elvesztésével. Erika és Ragnar vérszerződéssel pecsételik meg a köztük lévő különös és titkos viszonyt, Ragnar maga építette titkos kunyhójában fedezik fel egymást és a saját testüket, a baj akkor következik be, amikor Erika - elvesztve ártatlanságát - már nem a fiúval akarja ünnepelni 14. születésnapját, mikor már nem akarja az Isak elleni, közösen kitalált nyelvet használni. És a nyelv, a beszéd így válik hangsúlyossá; Erika Isakról, a felvett stopposról és második férjéről is egy nyomasztó dolgot ismételget magában: ő az, aki nem beszél, aki csak hallgat. Mint Isak az ultrahangot.
A könyvnek ezt a regiszterét erősítik a halott madarak. Amit szépen elrejt az író a gyermeki brutalitás mögé. Vagy úgy, hogy épp ellenpontozza, vagy fokozza. Isakot nem érdekli a haldokló madár, pedig Laura most igazán egy felnőttre, egy apára vágyik; a szobába berepülő madár vergődésén már maga Laura fog segíteni; majd a halott veréb temetésén a család egy-egy rövid búcsúüzenete lesz árulkodó. "Nem tűnünk el nyom nélkül. Az életünkkel hagyunk nyomot magunk után." Apa görcsösen élni akar, a halállal nem törődik, egyáltalán, senkivel, csak Isakkal. Ha akarom, Ragnar ez a halott veréb, ez a vézna csontú fiú, akit mássága miatt eltaposnak, de ez túl didaktikus, méltatlan a regényhez.
Többször előkerül egy bizonyos északi fény a műben. Erről Ragnar beszélt sokat Erikának, mondván, az embernek vigyáznia kell, nehogy elnézzen, még pislogni sem szabad, mert nem túl gyakran van olyan szerencséje, hogy megláthassa. Mintha azt hinné, az ember a tekintetével meg tudja ragadni a fényt. Nem túlzok, ha azt mondom, Bergman lányának sikerült.
Fordította Varsányi-Munkácsi Eszter. Scolar Kiadó, 2008, 398 oldal, 3250 Ft
