Zene

Jelezném már az elején, hogy érintve vagyok a dologban, amennyiben egy rövid jelenetben szerepelek ebben a filmben. Elfogult is vagyok, pozitívan, és nemcsak amiatt, mert szerepelek a filmben, hanem mert a film alkotói jó cimboráim. Úgyhogy aki nem akar egy elfogult kritikát olvasni az Országalmáról, az most rögtön térjen át A csahos fenevad című alkotásról szóló recenzió tanulmányozására, mindjárt itt a szomszéd oldalon.

Sok jót nem várhatunk egy könyvtől, melynek megírását szerzője azzal indokolja a harmadik oldalon, hogy "a helyzet teljes és elfogulatlan feltárást igényel". Tetézi a bajt, ha e látnivalóan torz ön- és valóságismerettel bíró, de elhivatott szerző ráadásul tényfeltáró munkára készül. Van egy ilyen hajlam bizonyos emberekben, az újságírókban például állítólag szinte munkaköri kötelesség, hogy kiverje őket a víz, ha feltáratlan tényre bukkannak, hőhullámok, erekciók és agyi elektromos kisülések árasztják el őket, míg be nem cserkészik és jól fel nem tárják szegény kis tényt.

Az amerikai életműdíj és immár a francia Becsületrend tulajdonosa, Martin Scorsese szokásához híven ismét nyugtalanító filmet készített, sorrendben a tizennyolcadikat, hadd emésszünk újabb valóságot. A valaha Tenzin Gyatso, ma már a tizennegyedik dalai láma néven híres, Nobel-békedíjas szent személy és az ő népe sorsát festette filmre, korántsem a szokványos propagandajelleggel, önfeledten ötvözve keleti sportokat nyugati ponyvairodalommal. Ráadásul Philip Glass is megénekelte benne a láma dalait.

Bár az idei könyvhétre jelent meg, inkább ragasztott, mint fűzött, karcsú kis kötet, s az alcímében foglalt tárgymegjelölés a nekem érdekesnek tetsző könyvek közé utalta, mégis, egy gyors átfutás után szépen besorolt a feltétlenül elolvasandók, ki hinné, de az idő teltével egyre takarosabban hízó halmába. Csorognak persze mindig újdonságok is, csoda-e hát, ha a fenti oszlopnak csupán az aktuálisan legfelül elhelyezkedő egyede tarthat számot belátható időn belüli rendeltetésszerű használatba vételre. Hogy végképp átláthatatlan legyen a dolog, tisztán emlékszem: az én kupacom úgyszólván napi rendszerességgel rendezi át magát, hiszen én ugyan hozzá nem nyúlok, mégis mindig más - lehetőleg minél ismeretlenebb - könyv van a tetején.

Időnként megesik a legjobb családban is, hogy megembereli magát egy zenekritikus. Hátat fordít a jólinformáltságnak, tojik a naprakészségre, és egy elegáns pardonnal magára zárja a bányaajtót. A zenekritikusnak olyankor jó. Gyöngéden törölgeti a bakelitjeit, volna mit mesélniük, ha már így egymásra találtak megint. Hát igen, huszonöt-harminc év. Az én időmben, mondaná a zenekritikus, ha nem tűnne úgy: az a huszonöt évvel ezelőtti kimondottan mai.

A Corvina Kiadó gondozásában nemrégiben jelent meg Török András Nagy Budapest könyve, mely a szerző eredetileg külföldiek számára, angol nyelven írott bedekkerének magyar átdolgozása. A könyv utolsó oldalán elő-írt levelezőlap található, olvasói válasz reményében. Alább két ilyen levelet teszünk közzé.

Ha egy regényíró a lélekelemzést választja regényének területéül, és az egészet mint belső monológot vezeti elő, felmerül a kérdés, mennyire hiteles, milyen sűrűségű az a világ, amely elénk tárul. Nem kényszeríti-e hangulatát túlságosan jellemeire, megérti-e az adott kor törvényszerűségeit, alakjait, azok cselekedeteit és motivációit, tud-e olyan légkört teremteni, ami tág teret enged szereplőinek, ami inkább szolgálja, élteti, felemeli, semmint megfojtja őket? Más szóval szimpla projekció, vagy több annál? Boris Vian regénye, a Hullasztó állja a próbát, annak dacára, hogy a regény sötét és reménytelen, hogy a boldogságnak még a szikrája sem lobban föl benne. Ellene vethetjük, amit az egzisztencialisták ellen szokás, hogy az emberi létnek csak az árnyoldalait ábrázolja.

Semmi sem történik azon a tíz napon, 1946. december 22. és 31. között, melyen Gerard Reve holland író regénye játszódik. A főszereplő, a 23 éves Frits van Egters legfőbb tevékenysége, hogy a szüleivel él. Ezt kiegészítendő időnként felkeresi barátait, morbid történeteket mesél, folyamatosan "szemrevételezi" közvetlen környezetét, és újabb és újabb elhatározásokra jut. Minden napját megtervezi, mert nem szeretné, ha az idő "csak úgy" telne el. A tervezéstől azonban sohasem jut el a megvalósításig, mert eltelik a nap. Ember tervez, Isten végez, mondhatná erre az efféle bölcsességeket kedvelő Frits, ha biztos lenne abban, hogy van, aki látja, van, aki hallja az embert, és olyan, akinek tervei vannak vele.

barátaim, elkeserített bár a Sziget világzenéi iránti lanyha bizadalom, de azóta túltettem magam - maradok szíves nyomkeresőtök, hűséges udvari kóstolótok, vagyis:

Szlovákia a rendszerváltáson átesett ká-európai államok legrejtélyesebbike. Sok hasonlóságot mutat a balkáni szoft diktatúrákkal, Horvátországgal meg Szerbiával (amelyek kormányzati módszerei és kishatalmi aspirációi között a különbség, jegyezzük meg annak ellenére, hogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz, már jó ideje elmosódóban van), ugyanakkor érezhetően mégsem ugyanarról a politikai jelenségről van szó. Szlovákiában például soha nem volt háború, ami a két, de inkább (Bosznia-Hercegovinával együtt) három posztjugoszláv "köztársaság" belső viszonyait és erőteljes demokráciadeficitjét bizonyos fokig magyarázza (bár a háború előtti demokráciadeficit legalább annyira magyarázza a háborút, mint a háború a háború utáni demokráciadeficitet). Sőt: a föderális Csehszlovákia szétesése példa- és mintaszerűen ment végbe, és ha a cseh és szlovák önálló államok létrejöttét nem is előzte meg népszavazás, a két elit békés megegyezését a két ország polgárai azóta már számos választáson legitimálták. Valamint: Szlovákiában - például Szerbiával szemben - volt rendszerváltás, ami nemcsak az alkotmány meg a választási törvények némi, a látszat kedvéért történő megbuherálásában merült ki, hanem valódi többpártrendszerhez, sőt kormányváltásokhoz és -válságokhoz vezetett. Ráadásul ha valaki hisz Huntington marhaságaiban a Közép-Európán belül húzódó törésvonalról, amely a felekezeti és az abból kinövő (állítólagos) kulturális-civilizációs különbségek szerint választja el a totálisan reménytelen, barbár országokat a nyugati fejlődésre esélyesektől, akkor is csak azt állapíthatná meg, hogy a katolikus-evangélikus és a történelemben általában Magyarország részeként fungáló Szlovákia a sínek jó oldalán található.

Ám tessék: ha mindenáron ki kell mondani egyszer, akkor legyen most kimondva. Woody Allennek annyi. A varázsige: I Love You című filmje, akárcsak előző opusa, nézhetetlen. Ráadásul ebben még énekelnek is, úgyszólván folyamatosan.

A világ hozzánk legközelebb eső táján, az Elbán innen kialakulóban van egy újfajta filmtípus. Attól tartok, nem rokonszenves, de valószínűleg tipikus, és itt az ideje, hogy valaki erről írja a szakdolgozatát.

A tej- és gabonaválság előtt, réges- régen azt tanultuk az iskolában: a történelem osztályharcok története. A marxista történetszemlélet kiszámítható, egyenes vonalú fejlődésként írta le a históriát. Ám csak alá kell merülni a sűrűjében, és minden tudós kategória köddé válik, minden vezérfonal elszakad. S amikor már nem marad más, csak az emberek, a dolgok és az eszmék, akkor sejlik föl, milyen sokféle ellentétpárral leírható a múlt. Például az éhezés és dőzsölés egyidejűségével, miként az olasz Massimo Montanari tette.

Az idei Sziget sem úszta meg botrányok nélkül - még ha ezek kisebbek voltak is, mint a korábbi években. A programfüzetben nem jelezték előre Homoki Jánosnak, a Honvédelmi Minisztérium (HM) politikai államtitkárának a "rendezvény azonnali felszámolására" tett kísérletét. Azt is csak nagyon kevesen sejthették, hogy Schmuck Andor is felbukkan a nagyszínpadnál lévő újságíróbüfében, homloka mögött egy Xénia-sziget terveivel. Ehhez képest üdítő jelenség volt Tarlós István III. kerületi polgármester színpadra lépése, amikor személyesen utasított egy DJ-t a "volume" gomb letekerésére.