Már a Temptations esetében, legalábbis. Ugyan nem azért, mert működik ma is; a Temptations kilencvenes évein, mondhatni, könnyű volt átesni. De azokat a hatvankilenc és hetvennégy közötti éveket, azt a pszichedelikus korszakot nem tudom elfelejteni. Akkor a Temptations azt jelentette, amit - a maga tájékán - Miles Davis is: vadonatúj és örökzöld Fekete Zenét.
Mögöttük volt már vagy nyolc év. Emlékszünk talán, 1960-ban két szétesett detroiti társaság (maradéka) állt össze e néven. "Hallottuk, hogy Eddie Kendricks muzsikusokat keres, meg hogy egy nagy házat szeretne, uszodával" - idézte David Ruffin. Öt jóképű, nyurga srác, mindenféle gyanús álommal teli.
Ezekről az időkről nem illik beszélni a Motown Records nélkül, de azon túlestünk már az augusztus 13-i MaNcsban. Miként nem illik megkerülni Smokey Robinsont sem: szerzőként és producerként ő futtatta be a zenekart, és neki köszönhető, hogy a hangja elkülönült a többi énekegyüttestől. Ahogy Harry Weinger írta, "Smokey összeházasította a kommerszet a művészivel": költészetet teremtett a dalszövegekből, majd ezt a személyességet felsőfokra emelte David "könyörgő" és Eddie "megindító" éneke. My Girl, Since I Lost My Baby, Get Ready - ezeknek a daloknak épp annyit köszönhet a Temptations, mint annak, amikor ´66-ban Robinson felismerte: helyesebb, ha átadja a helyét Norman Whitfieldnek.
Whitfielddel az évtized másik szerző-producer ágyúját kapta ki a zenekar; mi több, végre én is a tárgyhoz értem. A ´69 tavaszán megjelent Cloud Nine albumon ugyanis egészen új hangot ütött meg a csapat. A soulmuzsikát akkoriban amúgy is megpörgette a funkyrobbanás, de ez csak egy dolog; ami a fekete tánczenében progresszívnek számított, azt Whitfield mind összehordta és elegyengette a Temptationsben. James Brown öntudatát, Curtis Mayfield szociális érzékenységét és a Sly & The Family Stone pszichedelikusságát. Egyszersmind újraértelmezte az énekegyüttes fogalmát: a szólóénekes + vokalisták szerkezet helyére öt egymás mellé rendelt, azonos súlyú hangot állított. Aztán jöttek az addig ismeretlen elektronikus effektek, a latin ütőhangszerek, a wah-wah gitár és a hangszerekként használatos (emberi) hangok - szóval új zene született, mely ráadásul a rádióbarát terjedelemmel dacolva, alkalmasint tíz-tizenöt perces darabokban öltött testet. (Más kérdés, hogy némelyikük, mint például a Runaway Child, Running Wild vagy a Papa Was a Rollin´ Stone egy rövidebb változatban is kijött.)
Időközben alaposan átalakult a felállás is; az alapítók közül előbb David Ruffin, aztán Eddie Kendricks, majd Paul Williams távozott, de ez nem fogott ki a társulaton. Sőt. Ahogy most újrahallgattam kedvenc bakelitjeimet, a Cloud Nine-t, az All Directionst, a Mesterpeace-t és legfőképp az 1990-t, aláhúzom, egészen elképedtem. Serceghettek kedvükre a lelkecskéim, csak úgy dőlt belőlük az a vadonatúj és örökzöld fekete. Aki nem hiszi, utánajárhatna történetesen, csak épp a mi hanglemezboltjaink nem nagyon törődnek ilyen dolgokkal. (Most, hogy negyvenesztendős a Motown, talán valami megmozdul, talán, talán.) Meg aztán ´74 után, amint Norman Whitfield odébbállt, valahogy a Kísértéseknek is annyi lett. Egy időre Ruffin és Kendricks visszatért, maga a Motown-mágus Berry Gordy vette kézbe a dolgokat, a Live At The Apollo With David Ruffin And Eddie Kendricks jól festett a sikerlistán, és mondom, az alapítók közül Otis Williams (Paul Williams ´73-ban, David Ruffin ´91-ben, Eddie Kendricks ´92-ben, Melvin Franklin ´95-ben hunyt el) a mai napig viszi a zenekart, mégis.
Hát így. Félek, alighanem magamban beszélek egy kicsit. De akkor is: azt az öt évet, könyörgöm, nem volna szabad elfelejteni. Mert ami a Temptationsszel azóta van, az nincs. Ami pedig akkor volt, az most nagyon.
Marton László Távolodó
