A manchesteri Williams ikrek (Jez – gitár, Andy – dob) és Jimi Goodwin (basszusgitár) négy nagyszerű lemezt adott ki a század első évtizedében, olyan nagyszerű dalokkal, mint a Cedar Room, a There Goes the Fear, a Kingdom of Rust vagy a Black and White Town című csúcssláger. Náluk jobban talán senki nem ötvözte a rockzenét az elektronikával, de hogy megértsük, hogyan sikerült ez nekik, egy kicsit vissza kell mennünk az időben.
Goodwin 15 éves korában találkozott a két Williamsszel, a gimnáziumi barátságból nem sokkal később zenekar lett, részben annak is köszönhetően, hogy mindhárman szívesen látogatták a hírhedt klubot, a The Haçiendát. Első közös formációjukat Sub Subnak nevezték el, elektronikus dalokat fabrikáltak, amelyek közül az Ain’t No Love egészen a brit top 3-ig jutott 1993-ban. Kiadtak egy albumot, közös számot készítettek Trickyvel és a New Order-es Bernand Sumnerrel, majd jött a kényszerű megtorpanás: az ikrek 26. születésnapján leégett a stúdiójuk, és az összes cuccuk odalett.
A pusztítás szerencsére nem szegte a kedvüket. Átkeresztelkedtek Doves-ra, rockosabbra vették a figurát, de azért nem fordítottak hátat az elektronikának sem. Végeredményben annak a stúdiótűznek köszönhetjük a négy izgalmas albumukat, amelyek közül az utolsó, a 2009-es Kingdom of Rust már igencsak nehéz szülés volt, még ha ez nem is hallatszik a dalokon. Egy évvel később a zenekar elvonult határozatlan ideig tartó pihenőre, és nem igazán lehet azt mondani, hogy a tagok azóta elárasztottak volna minket zenével. Az előző évtized közepén Goodwin készített egy meglehetősen visszhangtalan szólólemezt, a két Williams Black Rivers néven új együttest alapított, és ők is megjelentettek egy albumot. De 2017-ben már hiányát érezték a közös zenélésnek, és amikor egy évre rá megjelent az interneten egy petíció a Doves újraegyesítésére, a rajongók nem sejtették, hogy a zenekar egy ideje már új dalokon dolgozik.
Ennek fényében nem meglepő az album címe, amely ugyan több értelmezésre is lehetőséget ad, de egész biztosan kiolvasható belőle az univerzális igény, hogy a Doves visszatérjen. Szerencsére nem kell csalódnunk: a The Universal Want méltó folytatása az eddigi életműnek, és tényleg kicsit az az ember érzése, mintha el sem telt volna ez a bő évtized. Ennek az is az oka, hogy a trió előszedett korábban félbehagyott szerzeményeket: a Broken Eyes és a Forest House még a Kingdom of Rust idejéből való, a még régebbi For Tomorrow pedig a 2005-ös Some Cities sessionök során keletkezett. Goodwin továbbra is imádni valóan harapja el a sorok végét, például a nyitó Carouselsben, amelyen egy Tony Allen-dobhangminta vonul végig; ez az album legjobb dala. De akadnak vetélytársai: a remek gitározással bíró I Will Not Hide, az igencsak elektronikus Cathedrals of the Mind, a jazzes dobolással kísért Cycle of Hurt, a zongorás balladaként induló, bombasztikumba torkolló, majd szintipopos levezetéssel záruló címadó dal, és a sodró lendületű Prisoners egész biztosan koncertkedvenc lesz, ha megint lesznek koncertek. Addig itt van ez a lemez, amelyen három 50 éves manusz gyakran tekint vissza a gyermekkorára, de a jövőt is fürkészi, és hallhatóan ismét élvezi a közös zenélést. Valahogy így illik visszatérni.
Virgin/Universal, 2020
