Lemez

Közkívánatra

Doves: The Universal Want

Zene

Ha volt zenekar a 2010-es években, amely nagyon hiányzott, akkor sokan a Doves nevét említenék.

A manchesteri Williams ikrek (Jez – gitár, Andy – dob) és Jimi Goodwin (basszusgitár) négy nagyszerű lemezt adott ki a század első évtizedében, olyan nagyszerű dalokkal, mint a Cedar Room, a There Goes the Fear, a Kingdom of Rust vagy a Black and White Town című csúcssláger. Náluk jobban talán senki nem ötvözte a rockzenét az elektronikával, de hogy megértsük, hogyan sikerült ez nekik, egy kicsit vissza kell mennünk az időben.

Goodwin 15 éves korában találkozott a két Williamsszel, a gimnáziumi barátságból nem sokkal később zenekar lett, részben annak is köszönhetően, hogy mindhárman szívesen látogatták a hírhedt klubot, a The Haçiendát. Első közös formációjukat Sub Subnak nevezték el, elektronikus dalokat fabrikáltak, amelyek közül az Ain’t No Love egészen a brit top 3-ig jutott 1993-ban. Kiadtak egy albumot, közös számot készítettek Trickyvel és a New Order-es Bernand Sumnerrel, majd jött a kényszerű megtorpanás: az ikrek 26. születésnapján le­égett a stúdiójuk, és az összes cuccuk odalett.

A pusztítás szerencsére nem szegte a kedvüket. Átkeresztelkedtek Doves-ra, rockosabbra vették a figurát, de azért nem fordítottak hátat az elektronikának sem. Végeredményben annak a stúdiótűznek köszönhetjük a négy izgalmas albumukat, amelyek közül az utolsó, a 2009-es Kingdom of Rust már igencsak nehéz szülés volt, még ha ez nem is hallatszik a dalokon. Egy évvel később a zenekar elvonult határozatlan ideig tartó pihenőre, és nem igazán lehet azt mondani, hogy a tagok azóta elárasztottak volna minket zenével. Az előző évtized közepén Goodwin készített egy meglehetősen visszhangtalan szólólemezt, a két Williams Black Rivers néven új együttest alapított, és ők is megjelentettek egy albumot. De 2017-ben már hiányát érezték a közös zenélésnek, és amikor egy évre rá megjelent az interneten egy petíció a Doves újraegyesítésére, a rajongók nem sejtették, hogy a zenekar egy ideje már új dalokon dolgozik.

Ennek fényében nem meglepő az album címe, amely ugyan több értelmezésre is lehetőséget ad, de egész biztosan kiolvasható belőle az univerzális igény, hogy a Doves visszatérjen. Szerencsére nem kell csalódnunk: a The Universal Want méltó folytatása az eddigi életműnek, és tényleg kicsit az az ember érzése, mintha el sem telt volna ez a bő évtized. Ennek az is az oka, hogy a trió előszedett korábban félbehagyott szerzeményeket: a Broken Eyes és a Forest House még a Kingdom of Rust idejéből való, a még régebbi For Tomorrow pedig a 2005-ös Some Cities sessionök során keletkezett. Goodwin továbbra is imádni valóan harapja el a sorok végét, például a nyitó Carouselsben, amelyen egy Tony Allen-dobhangminta vonul végig; ez az album legjobb dala. De akadnak vetélytársai: a remek gitározással bíró I Will Not Hide, az igencsak elektronikus Cathedrals of the Mind, a jazzes dobolással kísért Cycle of Hurt, a zongorás balladaként induló, bombasztikumba torkolló, majd szintipopos levezetéssel záruló címadó dal, és a sodró lendületű Prisoners egész biztosan koncertkedvenc lesz, ha megint lesznek koncertek. Addig itt van ez a lemez, amelyen három 50 éves manusz gyakran tekint vissza a gyermekkorára, de a jövőt is fürkészi, és hallhatóan ismét élvezi a közös zenélést. Valahogy így illik visszatérni.

Virgin/Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.