Magyar Narancs: Amikor bő tíz éve először láttalak színpadon, még dobos voltál egy skazenekarban.
Herold János: Mindig azt csinálom, ami épp érdekel. Mivel jó ideig nem igazán könyvelhettem el sikereket és nem kaptam olyan visszajelzést, hogy „hú, erre most nagyon ráéreztem”, semmi nem gátolt a kísérletezésben. Szokatlan lehet, ha egy előadó ennyire széles spektrumon mozog, pedig szerintem titokban mindenki vágyik erre.
MN: Hogyan lettél producer?
HJ: Számomra ez az egész arról szól, hogy hogyan lehet egy teljes zenei anyagot külső segítség nélkül összerakni, a munkafolyamat elejétől majdnem a végéig. Azért jelent meg bennem erre az igény, mert a zenekaraimmal egy idő után csak lassan tudtam haladni: a heti egy-két próba legfeljebb a szinten tartásra volt elég, fejlődésre semmiképp. Az elektronikus megoldásokkal való ismerkedésben sokat segített az egyetemen és az első programozói munkáim során szerzett tapasztalat. Ennek köszönhetően alapból otthonosabb volt számomra a számítógépes közeg, mintha a hagyományos hangszeres tudásomat akartam volna bővíteni.
MN: Két éve, a Művészetek Völgye nagyszínpadán szimfonikus zenekarral léptél fel.
HJ: Utólag sok mindent másképp csinálnék, leginkább azt az öncélú és egoista attitűdöt, hogy senkit nem engedek közel a dalírás folyamatához. Most nem a zenekar tagjairól beszélek, nekik ez amúgy sem feladatuk, hanem olyan szakemberekről, akik értenek azokhoz a részfeladatokhoz, amelyeket feleslegesen vettem magamra. Az ugyanis enyhe kifejezés, hogy kezdő voltam: gyakorlatilag fogalmam sem volt az egészről. Korábban még vonós kottát sem nagyon láttam, az átfogó zeneelméleti tudásról pedig ne is beszéljünk. Mégis úgy voltam vele, hogy márpedig én egyedül megírok egy teljesen új repertoárt erre a koncertre. Voltak nagyon jó és kevésbé jó részei, bár a közönség végig imádta, de bennem ilyenkor mindig ott az érzés, hogy ők nem tudják, hogy mi volt a terv, és mennyire tértünk el tőle.
MN: Legújabb műsorodról, a Dystopiáról azt írod, ez is egy kizárólag koncerten létező, lemez nélküli lemezanyag. Miért alakult így?
HJ: Az utóbbi pár évben vált szokásommá, hogy inkább színpadban gondolkodom, mint lemezfelvételben. Elsősorban arra fókuszálva képzelek el mindent, hogy hogyan fog megszólalni élőben: milyen lesz a felállás, a hangszerelés, de akár a fénytechnika is? Érdekes, hogy amíg egy adott fellépésre kell elkészülnöm egy műsorral, rettentően motivált vagyok, de amint megvolt az első előadás, egyből átkattan valami a fejemben a következő kihívásra. Az elmúlt két évben szinte minden koncertre teljesen új műsort írtam. Persze a helyzetemet nagyon megkönnyíti, hogy egyedül dolgozom, így csak rajtam múlik, hogy mennyi időt tudok dalszerzésre szánni. Mostanában ez napi 3–4 óra körül van, ami zenekarral aligha lenne lehetséges. Eközben érzem az igényt a közönség részéről, hogy legalább néhány szám legyen állandó, mert így annak, aki eljön megnézni, fogalma sincs arról, hogy mire számítson. Próbálok alkalmazkodni, legutóbb már több átfedés is volt az eggyel korábbi alkalomhoz képest, szóval fejlődőképes vagyok…
MN: Mennyire lehet a közönség figyelmét lekötni basszusokra és zörejekre épülő instrumentális zenével?
HJ: Minden a kommunikáción múlik, és például eleve olyan emberek jöjjenek, akik tudják, hogy mire számítsanak. Az elmúlt öt évben megtanultam, nem muszáj arra törekedni, hogy minél többen legyenek a koncertjeimen. Sokkal inkább az a cél, hogy aki jegyet vesz, azt kapja, amire készült, ha nem is a konkrét számok, de a hangulat terén mindenképpen. Már nem erőlködöm, hogy bevonzzak olyanokat, akiknek a zeném unalmas, furcsa vagy nehezen emészthető. Inkább azokra fókuszálok, akik valóban vevők rá, az ő figyelmük lekötéséért nem is nagyon kell küzdenem.
MN: A Dystopia részeként vonóval játszol gitáron. Ez a show része, vagy tényleg olyan hangokat tudsz így kelteni, amilyeneket máshogyan nem?
HJ: Is-is. Egyrészt nagyon élvezem, maga a mozgás, ahogy vonót használok, sokkal intenzívebb és kifejezőbb számomra, mint a hagyományos pengetés. Egyébként nagyjából úgy szól, mint egy cselló, ha viszont a húrlábaknál szólaltatod meg, igazi fémes, sikító, teljesen zeneietlen hangot ad ki. Amiatt is rákaptam, mert alapvetően „szintigondolkodású” vagyok, szeretem a hosszú hangokat, de nem szívesen játszom billentyűs hangszeren a színpadon, mivel nem érzem elég vadnak. Ahogy a gitárhúrt nyúzom a vonóval, abban benne van a nyers erő.
MN: Az Instagramon „miotanovesztedahajad” néven futsz. Gyakran akadnak fenn a külsődön?
HJ: Á, dehogy! Sosem kérdezték meg, hogy mióta növesztem a hajam, csak naponta kétszer-háromszor (nevet). Egyébként a válasz 16 év, nagyjából azóta növesztem. Amíg a vállamig ért, nem sokan foglalkoztak vele, onnantól viszont rohamosan elkezdett nőni a kíváncsiskodók száma is, a taxisoktól a boltban sorban álló nénikig. Eleinte fárasztott, de aztán megbékéltem vele, hogy egy ilyen külső ezzel jár. Most már, hacsak nincs nagyon mogorva napom, mosolygok rajta és készségesen válaszolok.
MN: Merre tovább? A szimfonikus zenei vagy az elektronikus vonalat tervezed hangsúlyosabbnak?
HJ: Nem tervezek már semmit, pláne egy olyan év után, mint az idei. Mivel nem zenélésből élek, hanem tanításból, nem vagyok rákényszerülve, hogy hatékony és fenntartható gépezetként működjön az előadói énem. Inkább totális játszótérként kezelem, amibe simán belefér, hogy szeptember elején vonósokkal léptem fel, utána pár héttel nyers elektronikát játszottam két dobos közreműködésével, legközelebb pedig egy technoszettel állok színpadra. Az is teljesen élő lesz, írok egy egész albumot az alkalomra. De még az idén egy szólózongora-lemezt is kiadok. Nagy vágyam egy klasszikus, minden elektronikától mentes metálzenekar is; egyelőre nem tudom, abban mi lenne a szerepem, de nagyon szeretném összehozni.
