Interjú

„Játszótérként kezelem”

Herold János (iamyank) zeneszerző, producer

Zene

Dobosként kezdte, fokozatosan az elektronika felé fordult, de egy szimfonikus zenekar mellett is ugyanolyan otthonosan érzi magát, mint technoszettet játszva. Zenei tervei mellett arról is beszélt, hogy milyen gyakran teszik szóvá extravagáns külsejét.

Magyar Narancs: Amikor bő tíz éve először láttalak színpadon, még dobos voltál egy skazenekarban.

Herold János: Mindig azt csinálom, ami épp érdekel. Mivel jó ideig nem igazán könyvelhettem el sikereket és nem kaptam olyan visszajelzést, hogy „hú, erre most nagyon ráéreztem”, semmi nem gátolt a kísérletezésben. Szokatlan lehet, ha egy előadó ennyire széles spektrumon mozog, pedig szerintem titokban mindenki vágyik erre.

MN: Hogyan lettél producer?

HJ: Számomra ez az egész arról szól, hogy hogyan lehet egy teljes zenei anyagot külső segítség nélkül összerakni, a munkafolyamat elejétől majdnem a végéig. Azért jelent meg bennem erre az igény, mert a zenekaraimmal egy idő után csak lassan tudtam haladni: a heti egy-két próba legfeljebb a szinten tartásra volt elég, fejlődésre semmiképp. Az elektronikus megoldásokkal való ismerkedésben sokat segített az egyetemen és az első programozói munkáim során szerzett tapasztalat. Ennek köszönhetően alapból otthonosabb volt számomra a számítógépes közeg, mintha a hagyományos hangszeres tudáso­mat akartam volna bővíteni.

MN: Két éve, a Művészetek Völgye nagyszínpadán szimfonikus zenekarral léptél fel.

HJ: Utólag sok mindent másképp csinálnék, leginkább azt az öncélú és egoista attitűdöt, hogy senkit nem engedek közel a dalírás folyamatához. Most nem a zenekar tagjairól beszélek, nekik ez amúgy sem feladatuk, hanem olyan szakemberekről, akik értenek azokhoz a részfeladatokhoz, amelyeket feleslegesen vettem magamra. Az ugyanis enyhe kifejezés, hogy kezdő voltam: gyakorlatilag fogalmam sem volt az egészről. Korábban még vonós kottát sem nagyon láttam, az átfogó zeneelméleti tudásról pedig ne is beszéljünk. Mégis úgy voltam vele, hogy márpedig én egyedül megírok egy teljesen új repertoárt erre a koncertre. Voltak nagyon jó és kevésbé jó részei, bár a közönség végig imádta, de bennem ilyenkor mindig ott az érzés, hogy ők nem tudják, hogy mi volt a terv, és mennyire tértünk el tőle.

MN: Legújabb műsorodról, a Dystopiáról azt írod, ez is egy kizárólag koncerten létező, lemez nélküli lemezanyag. Miért alakult így?

HJ: Az utóbbi pár évben vált szokásommá, hogy inkább színpadban gondolkodom, mint lemezfelvételben. Elsősorban arra fókuszálva képzelek el mindent, hogy hogyan fog megszólalni élőben: milyen lesz a felállás, a hangszerelés, de akár a fénytechnika is? Érdekes, hogy amíg egy adott fellépésre kell elkészülnöm egy műsorral, rettentően motivált vagyok, de amint megvolt az első előadás, egyből átkattan valami a fejemben a következő kihívásra. Az elmúlt két évben szinte minden koncertre teljesen új műsort írtam. Persze a helyzetemet nagyon megkönnyíti, hogy egyedül dolgozom, így csak rajtam múlik, hogy mennyi időt tudok dalszerzésre szánni. Mostanában ez napi 3–4 óra körül van, ami zenekarral aligha lenne lehetséges. Eközben érzem az igényt a közönség részéről, hogy legalább néhány szám legyen állandó, mert így annak, aki eljön megnézni, fogalma sincs arról, hogy mire számítson. Próbálok alkalmazkodni, legutóbb már több átfedés is volt az eggyel korábbi alkalomhoz képest, szóval fejlődőképes vagyok…

MN: Mennyire lehet a közönség figyelmét lekötni basszusokra és zörejekre épülő instrumentális zenével?

HJ: Minden a kommunikáción múlik, és például eleve olyan emberek jöjjenek, akik tudják, hogy mire számítsanak. Az elmúlt öt évben megtanultam, nem muszáj arra törekedni, hogy minél többen legyenek a koncertjeimen. Sokkal inkább az a cél, hogy aki jegyet vesz, azt kapja, amire készült, ha nem is a konkrét számok, de a hangulat terén mindenképpen. Már nem erőlködöm, hogy bevonzzak olyanokat, akiknek a zeném unalmas, furcsa vagy nehezen emészthető. Inkább azokra fókuszálok, akik valóban vevők rá, az ő figyelmük lekötéséért nem is nagyon kell küzdenem.

MN: A Dystopia részeként vonóval játszol gitáron. Ez a show része, vagy tényleg olyan hangokat tudsz így kelteni, amilyeneket máshogyan nem?

HJ: Is-is. Egyrészt nagyon élvezem, maga a mozgás, ahogy vonót használok, sokkal intenzívebb és kifejezőbb számomra, mint a hagyományos pengetés. Egyébként nagyjából úgy szól, mint egy cselló, ha viszont a húrlábaknál szólaltatod meg, igazi fémes, sikító, teljesen zeneietlen hangot ad ki. Amiatt is rákaptam, mert alapvetően „szintigondolkodású” vagyok, szeretem a hosszú hangokat, de nem szívesen játszom billentyűs hangszeren a színpadon, mivel nem érzem elég vadnak. Ahogy a gitárhúrt nyúzom a vonóval, abban benne van a nyers erő.

MN: Az Instagramon „miotanovesztedahajad” néven futsz. Gyakran akadnak fenn a külsődön?

HJ: Á, dehogy! Sosem kérdezték meg, hogy mióta növesztem a hajam, csak naponta kétszer-háromszor (nevet). Egyébként a válasz 16 év, nagyjából azóta növesztem. Amíg a vállamig ért, nem sokan foglalkoztak vele, onnantól viszont rohamosan elkezdett nőni a kíváncsiskodók száma is, a taxisoktól a boltban sorban álló nénikig. Eleinte fárasztott, de aztán megbékéltem vele, hogy egy ilyen külső ezzel jár. Most már, hacsak nincs nagyon mogorva napom, mosolygok rajta és készségesen válaszolok.

MN: Merre tovább? A szimfonikus zenei vagy az elektronikus vonalat tervezed hangsúlyosabbnak?

HJ: Nem tervezek már semmit, pláne egy olyan év után, mint az idei. Mivel nem zenélésből élek, hanem tanításból, nem vagyok rákényszerülve, hogy hatékony és fenntartható gépezetként működjön az előadói énem. Inkább totális játszótérként kezelem, amibe simán belefér, hogy szeptember elején vonósokkal léptem fel, utána pár héttel nyers elektronikát játszottam két dobos közreműködésével, legközelebb pedig egy technoszettel állok színpadra. Az is teljesen élő lesz, írok egy egész albumot az alkalomra. De még az idén egy szólózongora-lemezt is kiadok. Nagy vágyam egy klasszikus, minden elektronikától mentes metálzenekar is; egyelőre nem tudom, abban mi lenne a szerepem, de nagyon szeretném összehozni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.