Az év egyik legjelentősebb albuma ez, legfeljebb az a kérdés, hogy melyik kategóriában. Erre azonban nem lehet - vagy ha úgy tetszik: nem érdemes - válaszolni. Adott egyfelől a San Franciscó-i Kronos Quartet, amely már önmagában macerás eset. Mert az egy dolog, hogy a világ egyes számú kortárs vonósnégyeseként Steve Reich, Philip Glass, Terry Riley, Henryk Górecki, Osvaldo Golijov, Alfred Schnittke (és így tovább) műveit játssza, na de közben Jimi Hendrixet, Seress Rezsőt, Astor Piazzollát, Rahul Dev Burmant, vagyis rockot, világzenét, sanzont (stb.) is nyomat.
Másfelől meg itt van a finn harmonikás Kimmo Pohjonen és ütős-programozó társa, Samuli Kosminen. Ők játszanak duóban (Kluster néven), játszanak a King Crimson-os Trey Gunn-nal és Pat Mastelottóval kvartettben (KTU néven), és külön-külön is még jó tucatnyi zenés, filmes, színházas projektben. Tíz éve tűntek fel a finn világzene színterén, de pillanatokon belül a legnagyobb rockfesztiválokra hívták őket, és nem viccből. Pohjonen másképp bánik felturbózott harmonikájával, Kosminen meg mintha másra használná a kütyüket, mint szokás.
Na, most képzeljék el együtt ezt a bagázst.
Az Unikónak 2004-ben volt a bemutatója Helsinkiben, aztán vitték Moszkvába, New Yorkba, és most végre lemezen is megjelent. És azt kell mondanom, messze ez a csúcs mindabból, amit eddig Kimmo a kollégájával művelt. Úgy sikerült új hangot teremteniük egy vonósnégyes, egy harmonikás és egy elektroguru számára, hogy az a legkevésbé sem tűnik mesterkéltnek. Éppen ellenkezőleg: azonnal magába szippantja a hallgatót. Hét - egymásba folyó - tételben, hetedhét határon túl, látomásosan és filmszerűen hömpölyög ez a muzsika. Az egyik pillanatban Északon, a másikban Keleten vagy Nyugaton járunk, de mindez szinte lényegtelen. Lényeg a lényeg: nem véletlenül érezni közben, hogy megemelkedtünk, és összeszorul a szívünk.
Ondine/Hoedown, 2011
