A nyolcvanas évek kezdetén az angol új hullám egyik áramlata azzal tűnt ki, hogy nemcsak a fekete és fehér tánczenéken szűrődött át, de egyszersmind megmerítkezett a dzsesszben is. A korabeli debütálásokból a mai napig emlékezetes a Working Weeké és Carmelé, de aki mindent vitt, az a Nigériában született, majd négyéves korától Angliában nevelkedett Sade volt. Egy álomszép nő a húszas évei elején, bársonyos hanggal, aki egyszerre testesítette meg a romlatlan természetességet és az elérhetetlen ábrándot. Ja, és az isteni tehetséget, nem utolsósorban.
Sade lényegében a csúcsról indult. Mielőtt 1983-ban megalakította zenekarát, két londoni társasággal, az Arrivával és a Pride-dal próbálkozott, és bár a lemezkiadók nem mutattak különösebb érdeklődést, ekkor már megírta az első - és az első albumán befutó - slágereit. 1984-ben jártunk, amikor a Diamond Lifemegjelent, mely aztán 98 hetet töltött a sikerlistán, elnyerte a legjobb brit albumnak kijáró Brit Awardsot és kitisztította a terepet a legjobb új előadónak ítélt Grammy-díj előtt. Szóval Sade egy csapásra szupersztár lett, és ez a legkevesebb ahhoz képest, hogy azok is rajongani tudtak érte, akik amúgy nem bírják a szupersztárokat. Olyan ízzel és könnyedséggel bírtak az ő soulos-funkys-dzsesszes popdalai, amiket nagyon jó érzéssel lehetett - és lehet a mai napig - fogyasztani. Aztán jött a Promise '85-ben, majd három év múltán a Stronger Than Pride, és a helyzet lényegében nem változott.
A Sadéről alkotott képnek kezdettől fontos jegye maradt, hogy soha nem lógott bele a bulvárba. Semmi szaftos vagy felkavaró sztori; nem beszélve a hosszú évekbe nyúló csendekről, amik kitöltötték a turnéi, illetve az 1992 után megjelent lemezei közti időt. A '92-es Love Deluxe úgy folytatta a sort, hogy közben lépett egy jól hallhatót az akkoriban feltűnt hiphopütemek felé. A friss széljárás - a triphopba ágyazottság, az elektronikus alapok erősödése - jellemezte a 2000-es Lovers Rock és a tíz évvel későbbi Soldier Of Love albumot is, melyek ha nem is kavarták fel a műfajt, anélkül tudták Sadét újrahangolni, hogy az önazonosságát kikezdjék. És lemezről lemezre mindig megszületett két-három rendkívül erős szám, melyekből 2011-re The Ultimate Collection címmel összeállt egy dupla CD-s gyűjtemény.
Ennek a borítója várta a telt háznyi közönséget az aréna kivetítőjén. Meg persze a felölelt hat album és huszonhét év - de különben egy pillanatra sem feledkezhettünk meg arról, hogy 2011-et írunk. A Soldier Of Love nyitó hang- és képsora, a katonás terpesz, a feszes, menetelős alap egy olyan produkciót előlegezett meg, melynek első percei a Laibach-klipeket juttatták eszembe. És ezt nem viccnek szántam.
Egyfelől szokatlanul magas technológiára és futurisztikus látványra épült ez a produkció. Szinte minden számhoz önálló képi világ: más függöny, más fény, más szín, más film, más ruha, máshol elmerülő vagy máshová kiemelkedő zenekari felállás tartozott. Másfelől meg tökéletesen szólaltak meg a számok: tökéletes énekhangon és tökéletes hangszeres tudással. Félek bevallani: összességében nekem ez így már túl tökéletes volt. Ez nyilván csak ízlés dolga, de hozzám közelebb állnak az olyan koncertek, amikbe több esetlegesség, spontaneitás vagy éppen hiba fér. Amikben valamivel kevesebb a káprázat és több az érintés.
De különben Sade még a csúcs.
Papp László Budapest Sportaréna, november 23.
