Már a Rolling Stones-féle poptörténeti oligocén kor óta tudjuk, hogy a rock and roll családias viszonyt képes ápolni a sátánnal, azt pedig pláne nem szükséges magyarázni, hogy még a mosolytalanabb zsánerek képviselői is bármikor képesek határtalan energiákat mozgósítani a földi örömök maradéktalan kiélvezése érdekében, így aztán a Kvelertak missziója, hogy összeházasítsa a black metalt a rock and rollal, filozófiai síkon biztosan nem volt képtelen vállalkozás. Szigorúan a hangképet tekintve viszont látszólag összebékíthetetlen világokról van szó, hiszen míg a black metal sűrű, zajos és klausztrofób zene, addig a régi vágású r&r szellős, világos és nyitott – de a norvégok a 2010-es első lemezükön valahogy mégis megoldották. Így aztán semennyire sem meglepő, hogy ebben a krónikus eredetiséghiányban szenvedő zenei korszakban a Kvelertak nagyon hamar világszerte a kicsi, majd a jóval tágasabb klubok új királya lett, és ezzel a harmadik lemezével már határozottan alkalmazkodni igyekszik a helyzethez. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Nattesferd sokkal, de sokkal több kapcsolatot ápol a Turbonegro, a Judas Priest vagy akár a Kiss világával, mint mondjuk a Darkthronéval: vagyis a (heavy vagy épp punkos) rock megmaradt (és szépen fénylik), a feketeség viszont szinte teljesen eltűnt a számokból. A Nattesferdé így a korábbiaknál sokkal kevésbé eredeti, sokkal kevésbé mellbevágó, kicsit fárasztó, ám sokszor üdvözlendően felelőtlenül száguldozó zene – az a fajta, amely egyenesen kikényszeríti magának az erkölcstelen hangerőt.
Roadrunner, 2016; a Kvelertak június 23-án lép fel az A38 hajón
