Lajkó ezúttal citerára cserélte a hegedűt, és a váltás mindenkinek jót tett: az egyórás improvizáció végig rendkívül izgalmas maradt, s ebben a szintén domináns szerepű cimbalom meg a brácsa és a nagybőgő is fontos szerepet játszott. A két ördögien gyors kezű és kreatív vezető zenész tökéletesen érti egymást, remek, ahogyan egy-egy halkabb, lassabb rész után az egyikük átveszi és a maga interpretációjában folytatja a másik által elkezdett témát. Lajkó szívesen kísérletezik a legmagasabb hangokkal, hogy aztán mélyebben is eljátssza ugyanazt - a hatásos eszközt meg közben hol önálló, sajátos hangulatot adó dallamaikkal, hol pedig "csak" a ritmust diktálva kíséri a brácsa és a bőgő.
A szabad Kurdisztánért küzdő, világhírű Sivan Perwer ezernyi közel-keleti hatást magukba olvasztó dalai nem az eredetiségtől jók (sőt, az elvágyódásról vagy szerelemről szóló dallamok egészen univerzálisak és egyértelműek), hanem attól, ahogyan a virtuóz zenekar különleges hangszereire írja az ismerős témákat. A sajátos hangzásért persze a saz, ez a keleti lantféle felel, de a dervisdob és egy méretéhez képest megdöbbentően erős hangú kis fafúvós vagy a még harsányabb sípféle is egészen különleges ízt ad Perwer zenéjének. Ahogyan a zenekarvezető kántáláson alapuló, de szép dallamokkal dúsított éneke is, na meg az az átélés, ahogyan Perwer mindent előad: igazi frontember, aki nemcsak pár éve, a nyíregyházi főtéren tudta rábírni a közönséget, hogy perdüljön táncra és énekeljen vele együtt, de még a Müpa puccos széksorai között is.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 29.
