„Legalább mi, Elvisek tartsunk össze!” – Pál Csaba „Chubby” énekes

Zene

Most lenne 81 éves Elvis Presley, megjelenésünk napján van a születésnapja. A leghíresebb magyar Elvis még csak negyven. Arról faggattuk, hogy cigányzenész-­famíliából indulva miért épp ezt az utat választotta.

Magyar Narancs: Elvis azzal futott be, hogy úgy énekelt, mint egy fekete srác.

Pál Csaba: Nálam épp fordítva volt. A zene szeretete és a zenélés családi örökség, édesanyám a hetvenes évek elején pesti és fehérvári vendéglátóhelyeken lépett föl, főleg Kovács Apollónia- és Bangó Margit-dalokkal, édesapám pedig tangóharmonikán és orgonán játszott. Kilenc-tíz éves lehettem, a Florida kincse ment a tévében, meghallottam Elvist, és rögtön elvarázsolt. A nagybátyámék Svédországban laktak, rögtön írtam is nekik, hogy küldjenek kazettát. Az első dal, amit megtanultam, a Love me tender volt. Otthon persze nem értették ezt az egészet, állandóan kérdezgették, miért nem Koós Janit, Horváth Pistát énekelek, magyar slágereket, ahogy az szokás.

false

 

Fotó: Sasfalvi Gábor

MN: Mikor derült ki, hogy hasonlít a hangja Elvisére?

PCS: Tizenhárom és fél évesen kezdtem mutálni. Előtte is szép hangom volt, de magas, lányos, csengő. Ez változott aztán a mai mélyre. Először nem is nekem, hanem a barátaimnak tűnt fel. Tizennégy évesen kezdtem dolgozni, szendvicsember voltam, egy éjszakai klubot reklámoztam. Jártam az utcákat akkor is, amikor Keszthelyen utcabál volt. A színpadon egy fehérvári zenekar játszott. Mivel akkoriban a hajamat már elvisesen viseltem, a zenekar vezetője megállított: „Miképp vagy te Elvis? Ének és gitár?” – kérdezte. „Ének és dob” – válaszoltam. Erre a gitáros azt kérdi: „Blue suede shoes?”, mire én rávágtam: „Mehet!” A rokonság épp arra járt, ez már nekik is tetszett, kérdezték, hogy miért nem alapítok zenekart. De arra még négy évet kellett várni. Addig szintetizátorral, egyedül léptem fel Zalaegerszegen. Kezdetben főképp a lassabb dalokat énekeltem, mert szerintem ezekben érvényesül leginkább a hasonlóság, a hangom mélysége és a hangszínem miatt, de egyszer a közönségből egy zenész jelezte, hogy jó ugyan a banda, de lehetnénk dögösebbek. Ekkor ráálltunk a pörgősebb dalokra.

MN: Sokat dolgozott rajta, hogy akcentus nélkül énekeljen?

PCS: Gyerekkoromban rongyosra hallgattam a kazettákat. Az akcentussal nem nagyon foglalkoztam, de annyit énekeltem együtt Elvisszel, hogy a kiejtése is rám ragadt.

MN: Az első hivatalos magyar Elvis-verseny 2007-ben volt a Kincsem Parkban, és ön lett a győztes.

PCS: Nem akartam indulni, mert nem szeretek versenyezni, de a család nagyon akarta. A feleségem a hátam mögött nevezett be. Beszélt a főszervezővel, és ketten gyakorlatilag a falhoz állítottak. Két szabadon választott dalt lehetett vinni, én a Wonder youval és a Blue suede shoeszal indultam. El sem akartam hinni, amikor eredményhirdetéskor kimondták a nevem.

MN: Mit szólt a többi Elvis?

PCS: Sajnos a szakmában sok az irigység. Az egyik versenyző például azt mondta, hogy ha tudja, hogy jövök, akkor belőlem készül. Nagyon rosszulesett, mert azt gondolom, hogy legalább mi, Elvisek tartsunk össze, hiszen elég nagy a kereslet, még a gyengébb produkcióknak is vannak fellépéseik, nem kellene egymást piszkálnunk. Bennem soha nem volt irigység, de engem nem is a díjak meg a helyezések mozgatnak.

MN: Viszont a győzelmének köszönheti, hogy indulhatott az egy évvel későbbi black­pooli Elvis Európa-bajnokságon.

PCS: Ez igaz. Kint a zsűrizés szempontjai kicsit mások voltak, mint itthon. Nemcsak a hangot nézték, hanem azt is, hogy ki mennyire hozza a teljes figurát arcban, mozgásban, ruhában. Tudtam, hogy rengeteg imitátor van, de azt álmomban se gondoltam, hogy ezt ilyen magas szinten is művelik. A győztes, Rob Kingsley szó szerint elképesztő! Többször kés alá feküdt, hogy még jobban hasonlítson Elvisre, és ezzel nincs egyedül! Ráadásul Rob ruháit ugyanaz varrta, aki annak idején Elvisét, de a parókája és a fogsora is tökéletes. A végeredmény magáért beszél. Ennek ellenére az ilyen emberekről mindig az jut az eszembe, hogy milyenek lehetnek a mindennapjaikban? Én nagyon tisztelem Elvist, ő nekem a minden, de nem műttetném meg magam a kedvéért.

MN: Mennyire értékelték ezt odakint?

PCS: Érdekes módon talán még többet is kaptam, mintha enyém lett volna az első díj. Kétnapos volt a verseny, a másodikon szerepeltem. A műsorom után az esélytelenek nyugalmával, már hétköznapi ruhába visszaöltözve lementem a tengerpartra, nem is érdekelt az eredményhirdetés. Egyszer csak látom, hogy a szlovák versenyző rohan felém, és azt kiabálja, hogy azonnal menjek vissza, mert a közönség az én nevemet skandálja, szétszedik a termet. És ahogy kinyitottam az ajtót, engem is mellbe vert a hangzavar. „Chubby! Chubby!” – kiabálták, nyilván azt hitték, hogy a nevem, a Csabi (a chubby angolul dagit jelent – a szerk.) az alkatomra utal. A konferansziék, Martin Fox és Michael King felhívtak a színpadra, és közölték, hogy a közönség szerint nekem is helyem lenne a dobogón, ezért énekeljem el újra a kedvenc dalom. És az ünnepség után megrohamoztak a rajongók. Egy hatvan körüli úriember azzal jött, hogy ő sosem szerette Elvist, de az én előadásomban közel került hozzá. De a legnagyobb ajándék az volt, hogy Elvis egyik barátja, aki azért van ott minden nagyobb versenyen, hogyha a zsűri döntésképtelen, ő döntsön, azt mondta, hogy szíve szerint ő az első helyet adta volna nekem. Aztán hirtelen, ki tudja, miért, a kezembe nyomott egy Elvis-tollat és száz fontot. Furán nézhettem rá, mert elhallgatott zavarában, majd halkan megjegyezte, szeretné megköszönni az „érzést”, mert amikor lehunyta a szemét, a barátját hallotta a színpadon. Ez többet ért számomra, mint bármilyen díj. Azóta nem is indultam versenyen, mondtam is már, hogy az nem az én műfajom. Szerencsére nincs szükségem versenyekre, így is nagyon sok helyre hívnak, külföldre is.

MN: Mennyire fontos a mozgás, a híres csípőrázás?

PCS: Többféle is volt, például a rongylábat a harmincas éveiben dobta be. Ám nekem mindig a kései korszaka volt a kedvencem. Karatézott, és a színpadon, amikor átszellemült, az ott tanult mozdulatokat is bevetette. Ha zenekarral lépek fel, többet táncolok, de egyedül is beleviszem azt a pár mozgást, ami a súlyomtól telik. Persze nem ez a műsor lényege, a közönség nem is várja el.

MN: Sok imitátornál a klassz ruha áll az első helyen.

PCS: 2012-ig én is csináltattam ruhákat, ám aztán volt egy fellépésem Mallorcán, ami mindent megváltoztatott. Mindennap adtam egy húszperces show-t, és az egyik után, már átöltözve, elmentem megnézni az egyik barátom műsorát, aki szintén Elvis. Meglátott, és felhívott a színpadra. Csak úgy, civilben nyomtam, és nagyon különös volt, mekkora ováció fogadta a produkciót. Akkor elgondolkodtam, hogy miért volt nagyobb a siker, majd összeállt a kép. Ha Elvis-ruhában lépek fel, az emberek rögtön azt nézik, mennyire hasonlítunk. Bár nem panaszkodhattam, szerették a műsoromat, de akkor azt gondoltam, teszek egy próbát, fél évre leteszem a ruhát. Azóta egy csinos, de dísztelen ingben, maximum egy sállal a nyakamban lépek föl, és így jobban működik a műsor. Valószínűleg azért, mert jelmezben kicsit idézőjelbe kerül, paródiaszerűvé válik az egész, így meg csak a dalok hatnak. Többek között ezért sem szeretem, ha Elvis-imitátornak neveznek. Én egyszerűen szeretem a Király dalait és éneklem őket, de tudom, hogy sosem lesz se olyan hangom, se olyan külsőm, gyakorolhatok bármennyit.

MN: És a belőtt frizura?

PCS: A hajam, az más. Ha csak hivatalba  vagy vásárolni megyek is, patent meg kell álljon. Nem azért, hogy azt mondják, „nini, itt jön az Elvis”, hanem mert így szeretem. Indulás előtt megnézem még a visszapillantó tükörben, és ha egy hajszál nem úgy áll, ahogy kell, visszafordulok és beszárítom rendesen, kicsit több hajlakkal.

MN: Pálfi György Szabadesés című filmjében az If I can dreamet énekli angolul és magyarul. Hogyan találták meg a filmesek?

PCS: Ezt kérdeztem én is, erre azt mondták, hogy az interneten keresgéltek, és az én hangom tetszett a legjobban. Amúgy ez a dal nem tartozik a kedvenceim közé, nem is volt benne a repertoáromban, de a producer direkt ezt kérte. Persze így is örömmel vállaltam, sőt a hívás napján péntek volt, nekik meg hétfőre kellett a kész felvétel. Valahogy végeztünk is, már a kocsiban ültem, amikor jött a másik hívás, hogy megvan a magyar szöveg, vegyük fel azt is. Ez tovább tartott, mint az angol, hiszen megváltozott a prozódia, de azért megcsináltuk.

Neked ajánljuk