Játszani is engedd – A zenei tehetség természetrajza

Zene

Vajon mit tud az a fül, az az agy, az a kéz? Értjük-e, mitől lesz valaki Mozart, Liszt vagy Fischer Annie? A zenei tehetség sokrétű és még ma is nehezen érthető. Csodagyerekek pedig vannak.

„Nálam úgy kezdődött, hogy jóformán nem tudtam se beszélni, se mást; de azt tudtam, hogy fiszben dudál az autó és c-ben zörög a kockacukor; kiderült, hogy abszolút hallásom van. Ezzel születni kell. Még persze nem jelent semmit, de ártani sem árt” – kezdi Némethy Attila zongoraművész, a Zeneakadémia tanára, a Bartók Rádió zenei szerkesztője. Édesanyja is zongorista volt, Fi­scher Annie kortársa és barátja, így kisfiúként hamar észrevették a zenei érzékét; négyévesen már zenetanárhoz járt. A kirobbanó tehetségnek tartott húszéves, jászkiséri ifjú, Váradi László öt­évesen kezdett játszani. Náluk nem volt otthon hangszer, a tévében látta Szvjatoszlav Richtert, ahogy meséli, ekkor határozta el, hogy zenélni akar. „A szüleim nem zenélnek, de a tágabb családban sok zenész van, és azért bennük volt, hogy jó lenne, ha én is az lennék. Cimbalmost akartak belőlem, de én a zongorát választottam” – mondja. Tízévesen már országos versenyeket nyert, tizenkét évesen bekerült a Zeneakadémia rendkívüli tehetségek osztályába (hivatalosan: Előkészítő Tagozat Rendkívüli Tehetségek Gondozására), tavaly Junior Prima díjas lett.

Vajon a gének és az öröklődés határozza meg, hogy valaki már néhány évesen úgy értsen a ze­néhez, ahogy más felnőttkorban sem fog soha? Vagy senkinek sincs botfüle, csak már az anya hasában el kell kezdeni a zenei nevelést?

Mitől működik?

Bár abban szinte minden hozzáértő megegyezik, hogy rögtön észre lehet venni, ha valaki tehetséges a zenében, azt, hogy egyáltalán mi is a zenei tehetség, már nehezebb definiálni. De disszertációk, kutatások, módszertanok készülnek erről. „Remek, hogy nagy figyelem irányul erre a területre, de sajnos nem mindig jó a megközelítése. Nehéz megfelelő mélységben egyszerre belelátni a zenei képességet és tehetséget érintő valamennyi szakterületbe. Magyarországon például nincs intézményes zenepszichológia” – magyarázza Stachó László, aki egyszerre zenetudós és pszichológus, s ezzel egyedülálló ezen a tudományterületen.

Márpedig ha a zenei képesség lényegét nem értjük, akkor a tehetséggel – amely tulajdonképpen ezen képességek szerencsés kombinációja, megtoldva a motivációval – sem tudunk mit kezdeni. „Számos modell például azt tekinti a zenei alapképesség lényegének, hogy mennyire tudok visszaadni egy dallamot, ritmusképletet, megkülönböztetni hangmagasságokat, akkordokat stb. Gyakorlatilag alapvető észlelési képességekre koncentrál – de egy ilyen képességteszten olykor egy papagáj is maximális pontszámot ér el, hiszen tökéletesen visszaad akár összetett dallamokat is.”

Stachó szerint a zenei képesség lényege nem a hangzó ingerek reprodukálásának vagy megkülönböztetésének képessége, hanem az, hogy ezen ingereknek „értelmet tudjunk adni és rendszerbe tudjuk szervezni őket”. „Az értelemadás lényege, hogy miközben befogadom vagy előállítom a zenei anyagot, valamiféle jelentést is reprezentálok, érzek mellé. De mivel a »jelentés« a zenében mindig érzéssel párosul, arról van szó, hogy érzek valamit” – magyarázza, miközben illusztrációként egy hangzatot üt le a zongorán, majd eljátszik egy rövid dallamot. „Ha nem keletkeznek érzések abban a pillanatban, miközben ezt hallgatom, méghozzá olyan érzések, amelyek ehhez a hangzathoz vagy ehhez a mo­tívumhoz kapcsolódnak, akkor nincs valódi zenei képességem. Ezt valós idejű átérzésnek lehetne nevezni” – magyarázza. „Ha a zenehallgató közben valami egészen másra gondol – például hogy mondjuk a koncert után mit fog vásárolni a szupermarketben –, vagy az érzései nem kapcsolódnak a hallgatott zenéhez, ott gond van a megértéssel.”

Olyasfajta zenei jelentésalkotásról, mint a beszélt nyelv esetében, bizonyosan nincs szó. Vannak azonban zenében kódolható és érthető dolgok, amelyek megértésének képessége igenis mindenkiben megvan, sőt fejleszthető akár nyolcvanéves korban is, véli Stachó. „Zenével nem tudom elmondani, hogy a 4-6-os villamos melyik megállóját újítják fel éppen. A jelentés ezen a referenciális szinten lényegesen korlátozottabb. De ki lehet fejezni pél­dául gesztusokat, vagyis hogy hogyan mozog valaki vagy valami; ki lehet fejezni érzéseket, érzelmeket, hangulatokat – a boldogságot, gyötrődést, nosztalgiáit, sok mindent. Ha mindezeket nyelvben próbálnánk megfogalmazni, nagyon jó költőnek vagy írónak kellene lennünk, mert nyelvileg sokkal nehezebb kifejezni gesztusokat és affektív állapotokat. Erre van a zene” – magyarázza.

A gének játéka

„Ezek a gyerekek különleges képességekkel rendelkeznek; eleve programokat hordoznak magukban, mintha egy láthatatlan informatikus beprogramozta volna őket. Sokkal gyorsabban tanulnak, gyorsabban jegyeznek meg, érzékenyebben reagálnak – mondja Batta András zenetudós, a Zeneakadémia előző rektora. – Egész mély dolgokat tudnak, akár ha játszanak, akár ha a zenével foglalkoznak, beszélnek róla. Olyan dolgokat hallanak meg, amiket egy átlag zenei tehetség csak húsz-harminc év múlva vesz észre. Valami történik már születéskor vagy gyerekkorban.”

Az egyik legkorábban megjelenő tehetségfajta ez – ha hiszünk a létező tipológiáknak, akkor a matematikai és a mozgásbeli képességek mutatkoznak meg ezzel együtt még óvodáskorban. „Anyám többek között Bartók–Dohnányi-növendék volt, tehát szinte adva volt számomra a zenei pálya – mondja Némethy. – De anyámnak van még két gyereke, ők egyáltalán nem zenélnek. Ráadásul hány olyan növendék jön elő, akinek lehet, hogy a dédnagypapája kántor volt egy templomban, de csak ennyi a család zenei megnyilvánulása, vagy ennyi sem.”

Bizonyos örökletes tényezők azonban bizonyítottan adottak. Ikerkutatások szerint a dallamfelismerés képessége például nagyon magas arányban örökletes – olyannyira befolyásolja a továbbvitt génállomány, mint például a testmagasságot, írja egy cikkében Acsády László, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének egyik vezető agykutatója. Czeizel Endre zeneszerzők családját vizsgáló genetikai kutatása szerint tíz géniuszból kilenc apja muzsikus, a zenészdinasztiák öröklődési mintájáról Czeizel pedig a piramismodellt vezeti be. Eszerint a családon belüli generációkban „két, fokozatosan emelkedő szint után következik a csúcs, ami a csatlakozó két további fokozatban már a visszatérést jelenti az átlaghoz”. Tehát: J. S. Bach nagyapja nagyon jó muzsikus volt, apja kora egyik ki­emelkedő figurája, ő maga pedig a csúcspont. Négy zeneszerző fia viszont már nem ért fel a papához, az unokák pedig közepes muzsikusnak számítottak. De a zenei tehetség valamilyen formája még ott motoszkált a leszármazottakban.

Ennek a tehetséghalmozódásnak az öröklődés csak egy té­nyezője: iszonyú fontos ugyanis, hogy az igényes zenei környezet már gyerekkorától jelen legyen a tehetség életében; és ez talán még a géneknél is meghatározóbb szerepet játszik.

Aki korán kezd…

A tanulást viszont tényleg gyerekként kell elkezdeni. A zeneértési képességek később is fejleszthetők, de vannak motorikus funkciók, a hangszeres játékhoz kellő különböző technikák, amiket meg kell tanulni – és bizonyos neurológiai folyamatok kilencéves kor után már másképp működnek. Kutatások szerint az idegrendszer kilenc-tíz éves kor előtt nyitott annyira, hogy képes legyen a megfelelő ingerek hatására átalakulni – így egy funkció elvégzésére nagyobb agyterületet rendelkezésre bocsátani. Ebben bizonyítottan szerepe van a korai zenei képzésnek. A kilencéves koruk előtt kezdő zenészek agyában egyszerűen több idegsejt aktiválódik, amikor zenei hangokat hallanak. A zenészcsaládoknál a korai zenei élmény pedig eleve adott – a tanulás ilyen esetben magától kezdődik. A gyerek hallja, utánozni próbálja, játékosan nő bele az életébe a zene. A család szerepe a legfontosabb, ők veszik észre, ők támogatják a tehetséget: tanárhoz vinni, zeneiskolába íratni, hangszert venni…

Váradi László zongoraművész

Váradi László zongoraművész

Fotó: Draskovics Ádám

„A szüleim sok mindenben támogattak, ahogy ez a legtöbb gyereknél van – meséli Váradi László. – Így elég korán kezdtem, eljártam zenetanárhoz, majd hatévesen kerültem Réz Lóránt orgo­na­művészhez. Ő sokfelé vitt az or­szágban versenyekre, mester­kur­zusokra, és amikor úgy látta, hogy át kellene adnia másik tanárnak, akkor csak úgy próba-szerencseként megpróbáltuk a Zeneakadémia előkészítő tagozatát. Így tizenkét éves koromban eljöttünk felvételizni, nem gondoltuk, hogy sikerülni fog, de hát nem volt semmi vesztenivaló, és végül sikerült. Ekkor a szüleimmel együtt felköltöztünk Budapestre. A zeneiskolából egyenest az egyetemre jönni nem egy szokványos dolog, ezt nagyon éreztem. Az első három év elég nehéz volt. Utána azonban már kezdtem jobban feloldódni, és lassacskán otthonossá vált a dolog.”

Némethy szerint arra is figyelni kell, hogy ne túl korán kezdjük tanítani a gyerekeket. „Csak addig lehet tanítani a gyereket, ameddig ő akarja. Ki lehet vasalni, mint Mozartot, de nem biztos, hogy az eredményes. Valahogy játékos formában kell közel vezetni, az érdeklődést felkelteni. Meg lehet találni az arányt – mondja. – Van olyan tanítványom, aki éjjel háromkor felkel, mert érdekli a Prokofjev bármije. Neki ez az élete, hobbija. A másikat oda kell parancsolni a zongorához, mert le akar menni focizni, és nem Bach-fú­gákat elemezgetni otthon. Az én anyám például egy kicsit követelődző volt. Mondjuk, ha nem lett volna az, akkor ma nem ülnék itt.” Megyimóreczné Schmidt Ildikó a Pécsi Művészeti Gimnáziumban és a VKI Liszt Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolában tanít, többek között Boros Misi zongoratanára (a 11 éves pécsi zongoristát a Virtuózok c. komolyzenei tehetségkutató verseny győzteseként ismerte meg a közönség). Hattól húszéves korig foglalkozik tanítványokkal, s szerinte is fontos, hogy a rendkívüli tehetség is gyerek tudjon maradni. „Törekszem arra, hogy a tanítványt kezdetektől személyiségként lássam, ezáltal a fejlődésére több szempontból fókuszálva, nemcsak szak­mailag, hanem emberileg is segítem. Az egyéniség kinyitása csak természetes módon működhet.”

Réz Lóránt orgonaművész, aki Váradi Lászlót tanította, azt tartja fontosnak, hogy a gyerek önál­lóan, önmagából zenéljen. „A saját tudását mindenkinek saját magának kell megkonstruálni. Ha ő felfedezi a dolgokat, az jobban beépül a tudásrendszerébe, mint ha megmondják neki, hogy miért fúj a szél – magyarázza. – Lacika egy év alatt négy év osztályát végezte el. Két hét leforgása alatt több mint tíz művet megtanult. Nagyon nagy tempóban haladtunk. A tehetségében a muzikalitás és a szorgalom együtt jár.” Lászlónak heti egy zongoraórája volt; de „minden zongoraversenyen indultunk, hogy zongorához tudjam ültetni a kisfiút, mert az órák alatt csak pianínó állt rendelkezésünkre. Csak ha elmentünk Budapestre, Nyíregyházára vagy Mezőtúrra, akkor tudott zongorához ülni” – meséli Réz.

A rendkívüli „kicsik”

Szülői segítség, támogató környezet nélkül nagyon nehéz „előtűnni”, ezt Batta is megerősíti. De vannak heroikus történetek. „Volt egy fagottos lány növendékünk, aki nagyon kicsi faluból jött, nem is volt zeneiskola, és véletlenül a másik faluból a zenetanár átment a faluba, keresett növendékeket, így talált rá, és került végül hozzánk” – meséli. A gimná­zium már késő, de általános iskolában még van énekóra, itt kell észrevenni a tehetséget, ha otthon ez nem történik meg, mondják. „Általában észre is veszik, sok helyen van zeneiskola – teszi hozzá Batta. – Persze, ha kilátástalan mélyszegénységről van szó, akkor a gyerek nem kerül be a körforgásba. De mindent meg kell adni, minden lehetséges eszközt annak a gyereknek, akit megtalálunk. A Zeneakadémián ennek hatalmas tradíciója van – ösztön­díjak, támogatások, segítség a hangszervásárláshoz. Az intézménynek van egy baráti köre, amely a gyerekek projektjeit támogatja; erre nagyon könnyű mecénásokat, céges támogatásokat is szerezni.”

A rendkívüli tehetségek osztá­lyának alapjait a húszas években rakta le Hubay Jenő és Dohnányi Ernő. A különleges képzési formát a 70-es években indították újra, azóta is működik. A 10–13 éves korban bekerülő növendékek a rendes iskolai képzés mellett délutánonként egyetemi színvonalú, egyéni zenei képzésben vehetnek részt. „Az a lényege, hogy az igazán kiemelkedő, nagy zenei tehetséggel rögtön a legmagasabb szintű oktatók foglalkozzanak, méghozzá testre szabottan. Általában zongorával, hegedűvel és csellóval szoktak ide felvételizni, de az utóbbi időben előfordult, hogy valaki gitárral került be, vagy fuvolával” – folytatja Batta. Néhányan emellett magántanulók is lesznek, de ezt a zenetanárok nem nagyon ajánlják, hiszen a rengeteg gyakorlás eleve elég magányos tevékenység – ezt a magántanulói léttel fokozni nem biztos, hogy szerencsés.

Az egyéni képzés során a legfontosabb a jó tanár-diák, ez esetben: mester-tanítvány viszonyt megtalálni, kialakítani. „Ez borzasztóan meghatározó dolog – nyomatékosítja Farkas Gábor zongoraművész, Váradi Laci egyik tanára. – Az összhang nagyon fontos. A tanár személyisége néhány év alatt beleivódik a tanítványokba valamilyen szinten. A tanároknak az a hatalmas felelőssége, hogy ne letanítsa a gyereket, és ne mindenféleképpen úgy akarja visszahallani az adott darabot, ahogy ő is elképzeli. Rengetegszer szoktam mondani órákon, hogy amit mutatok, az csak az én utam – mindenkinek meg kell találni a sajátját”– teszi hozzá Farkas. A mester-tanítvány kapcsolat sokszor a tanulmányok után is megmarad valamilyen formában. „Minden zongoristának szüksége van arra, hogy egy kontrollfül hallja – mondja. – Én a mai napig eljárok volt tanáraimhoz, és koncert előtt eljátszom nekik a darabokat, mert fontos, hogy mit hall egy külső fül; mert az és hogy mit érzek itt belül, különböző.”

A különleges osztályba évente csak három-négy gyereket vesznek fel, néha kevesebbet; felső létszámkorlát azonban nincs, az osztály másképpen működik, mint a fix keretszámokkal operáló felsőoktatási szakok. Persze nincs is minden évben, minden hangszernél kiemelkedő tehetség. „Csak azt vesszük fel, akire a tanári kar együttesen azt mondja, hogy jó – mondja Némethy. – Ha kicsi kétség van, akkor nem. Legyen tényleg nagyon különleges, egyedi, meg­ismételhetetlen. Gondoljuk mi. Olyan is van, hogy felveszünk valakit, jön egy kamaszkor, és kiderül, hogy mégse olyan jó. Aztán elmúlik ez a néhány év, és megint, mint az üstökös, kilő. A tehetség nem vész el. Akit egyszer hallottam és tehetséges, az utána lehet rossz passzban évekig, de tehetséges marad. Tízezerszer lehet véletlenül rosszul játszani, de jól egyszer sem.”

A megértés fázisai

Stachó László pszichológus a kortárs zenepszichológiai és zeneesztétikai szakirodalomra alapozva a zenei jelentés öt alapvető kategóriáját különíti el. Elsők a gesztusok, ezek tulajdonképpen a dallamok vonala által körvonalazott mozgásmintázatok, amelyek érzékelése velünk született képesség. Ha azt érezzük, hogy egy zenei részlet „hullámzik” vagy „kirobban”, akkor erről van szó. Emellett felismerhetjük a karaktereket, amikor a dallamvonal, a harmóniák, a hangszín vagy más akusztikai tulajdonságok érzéseket, érzelmeket, hangulatokat fejeznek ki. A tonális szerkezet a hangok, akkordok egymásutániságából, megszokott vagy szokatlan kapcsolataiból következő időben kibontakozó folyamat. „Aki sok zenét hallgat, annak az agya önkéntelenül megjegyzi, hogy milyen dallamhang vagy akkord után mi következik gyakrabban, mi ritkábban. A megoldás meglepetésértéke az, ami érzéseket szül. Ez a meglepetésélmény a zenemű megértésének, a zenemű élvezetének egyik legfontosabb mozzanata a zenészek szerint. Ezt az élményt lehet például észrevenni egy gyereken, ha tehetséges: mert ilyenkor eleve ezekre a kapcsolatokra érzékeny – magyarázza Stachó. – Amikor meghall egy meglepő zenei mozzanatot, látszik a gyereken, hogy csillog a szeme, nagyon intenzív képzeleti működéssel reagál.” A negyedik jelentésréteg zenei anyagok időbeni elrendeződésének megérzése (a metrika, valamint a dallamok szerkezete); végül pedig mindezek (elsősorban a gesztusok és a karakterek) történetszerűségbe, narratívába rendeződéséről beszélhetünk, amely tulajdonképpen a zenei folyamatnak egy nagyobb kompozíciós egysége. „A kérdés tehát az, hogy képes-e valaki érezni ezeket. Tehetségről akkor beszélhetünk, ha valakinek magas a képességszintje ezekben. Ehhez hozzáadódik a motiváció mint alapvetően fontos komponens” – teszi hozzá.

Segítség a pálya elején

A MOL Új Európa Alapítvány által működtetett Tehetségtámogató Program azokat a 10–18 év közötti ­fiatalokat támogatja anyagilag, akik már jó eredményeket értek el egy sportágban vagy a művészetek, tudomány területén, de fejlődésükhöz segítségre van szükségük. A program indulása (2006) óta 4000 fiatal nyert el támogatást közel 500 millió forint értékben – ebből közel 90 millió forintnyi támogatást kaptak a komolyzenészek. A művészeti-tudományos területről benyújtott pályázatok közel kétharmada komolyzenét tanuló gyermekektől és fiataloktól érkezik. A pályázatokon eszközvásárlásra vagy útiköltséghez lehet támogatást igényelni. A tehetséges fiataloknak fontos a megfelelő minőségű saját hangszer beszerzése, vagy az, hogy eljussanak hazai és nemzetközi versenyekre, mesterkurzusokra. A program több ígéretes pályakezdő művész pályafutását segítette az utóbbi években, például Lebhardt Dániel zongoristát (teljes ösztöndíjjal tanulhat a Londoni Zeneakadémia zongoraművész-zeneszerzés szakán), Szabó Ildikó csellistát (15 évesen önálló cédét jelentetett meg Tündértánc címmel), vagy Devich Gergelyt – az ifjú csellista 2014-ben az Ifjú Zenészek Eurovíziós Versenyén III. díjat nyert. A 2014. évi Virtuózok c. tévés komolyzenei tehetségkutató verseny mindhárom korosztályának győztese a MOL Tehetségtámogató Program résztvevője volt: Boros Misi (zongora), Lugosi Dániel (klarinét) és Gyöngyösi Ivett (zongora).

Az Új Európa Alapítvány 2007 óta a fiatal tehetségekkel foglalkozó tanárok munkáját is elismeri a Mester-M Díjjal, amelyre minden évben több száz tehetséggondozó pedagógust jelölnek. A Média a Tehetségekért Díj 2012 óta a fiatalokat a médiában bemutató újságírók tevékenységét díjazza: idén ez az elismerés Kovács Bálint kollégánké lett a Narancsban megjelent ifj. Vidnyánszky-interjúért.

(x)

Neked ajánljuk