lemez - Mark McGuire: Get Lost

  • - kovacsm -
  • 2011. október 27.

Zene

Korunk otthon ülõ, apolitikus és a szerelmi lírától is viszolygó rockzenésze számára kézenfekvõ választás az instrumentális zene. Az elmúlt években virágzó kísérleti mûfajoktól sokan egyenesen a gödörbe került rockzene megmentését várták, ám hamar kiderült, hogy a semmitmondáshoz nem feltétlenül szükségesek szavak, és a sok jó szándékú ifjú muzsikus temérdek felesleges zajlemezzel örvendeztette meg a világot. Nem lehet haragudni rájuk, a pár száz példányos cédékkel és kazettákkal jobbára egymást szórakoztatták, a várva várt forradalom azonban elmaradt, továbblépni pedig csak a fõsodor irányába lehet.

A színtér egyik prominense, a clevelandi Emeralds trió a korai felvételek rögtönzött krautos morajától a tavalyi lemezen már szinte hagyományosnak mondható, kerekded elektronikus formákig jutott. A zenekar gitárosa, a szólóban is ijesztõen termékeny Mark McGuire az anyazenekarnál is merészebben közelít a nagyközönség felé. Aktuális albuma már-már popzene, Manuel Göttsching elektromos gitárra komponált invenciói helyett már inkább Vini Reilly illékony gitárszomorkáit idézi. A hangzás varázslatos, az egymásra pakolt gitársávok csilingelõ hangzatai úgy szikráznak, mint a tó tükre a lemenõ nap fényében. Igen, van icipici giccs benne, némi szépelgõ hamisság, ami jól jellemzi e nemzedék bágyadt széplelkûségét. A világ iránti közöny saját mikrokozmoszukba zárja ezeket a zenészeket, ahol inspirációt az emlékek jelentenek. Nosztalgiázik a sok koravén zenészpalánta, a múltba réved, és lendkerekes autókról álmodik. Ezt a hangulatot minden eddiginél jobban sikerült megragadnia most McGuire-nek. Tavalyi lemezén egy régi szülinap családi hangfelvételét keverte a számok közé émelyítõen bensõséges hatással. Most nincs szüksége szájbarágásra, a lebegõs gitárhangok önmagukért beszélnek. Az utolsó, húszperces tételben az élénk r2d2-s csipogásról pedig úgyis mindenki sejti, hogy ugyanaz a szülinapi szalag, csak felgyorsítva.

Editions Mego, 2011

****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.