lemez - Mark McGuire: Get Lost

Korunk otthon ülõ, apolitikus és a szerelmi lírától is viszolygó rockzenésze számára kézenfekvõ választás az instrumentális zene. Az elmúlt években virágzó kísérleti mûfajoktól sokan egyenesen a gödörbe került rockzene megmentését várták, ám hamar kiderült, hogy a semmitmondáshoz nem feltétlenül szükségesek szavak, és a sok jó szándékú ifjú muzsikus temérdek felesleges zajlemezzel örvendeztette meg a világot. Nem lehet haragudni rájuk, a pár száz példányos cédékkel és kazettákkal jobbára egymást szórakoztatták, a várva várt forradalom azonban elmaradt, továbblépni pedig csak a fõsodor irányába lehet.

A színtér egyik prominense, a clevelandi Emeralds trió a korai felvételek rögtönzött krautos morajától a tavalyi lemezen már szinte hagyományosnak mondható, kerekded elektronikus formákig jutott. A zenekar gitárosa, a szólóban is ijesztõen termékeny Mark McGuire az anyazenekarnál is merészebben közelít a nagyközönség felé. Aktuális albuma már-már popzene, Manuel Göttsching elektromos gitárra komponált invenciói helyett már inkább Vini Reilly illékony gitárszomorkáit idézi. A hangzás varázslatos, az egymásra pakolt gitársávok csilingelõ hangzatai úgy szikráznak, mint a tó tükre a lemenõ nap fényében. Igen, van icipici giccs benne, némi szépelgõ hamisság, ami jól jellemzi e nemzedék bágyadt széplelkûségét. A világ iránti közöny saját mikrokozmoszukba zárja ezeket a zenészeket, ahol inspirációt az emlékek jelentenek. Nosztalgiázik a sok koravén zenészpalánta, a múltba réved, és lendkerekes autókról álmodik. Ezt a hangulatot minden eddiginél jobban sikerült megragadnia most McGuire-nek. Tavalyi lemezén egy régi szülinap családi hangfelvételét keverte a számok közé émelyítõen bensõséges hatással. Most nincs szüksége szájbarágásra, a lebegõs gitárhangok önmagukért beszélnek. Az utolsó, húszperces tételben az élénk r2d2-s csipogásról pedig úgyis mindenki sejti, hogy ugyanaz a szülinapi szalag, csak felgyorsítva.

Editions Mego, 2011

****