lemez - Motörhead: Motörizer

8 kis kritika

Itt van ez a hatvanhárom éves faszi, Lemmy a maga harminchárom éves zenekarával, a Motörheaddel, aminek most megjelent a huszadik stúdiólemeze. Ez így már magában sem semmi, de az már végképp arcpirító, hogy ennyi idõ alatt egyszer sem oszlottak fel, sõt még feloszlás elõtti utolsó turnét sem jelentettek be a zsírosabb bevételekért, és a klasszikus, mocskos rock 'n' rollon túl soha nem kísérleteztek más stílussal. Így aztán Lemmy egyetlen percre sem vált önmaga paródiájává, amivel alighanem egyedülálló a pályán (pláne a saját korcsoportjában), ahogy a zenekara is az.

A Motörheadrõl egyedül annyi negatívat lehet elmondani, hogy a lemezeik néha pont ugyanolyanok, mint az elõzõ, és hogy ennek folyományaként megesik, hogy olykor unalmasak is. De a Motörizer esetében szó sincs unalomról. Még az elõzõ körhöz (Kiss Of Death, 2006) is csak annyira hasonlít, amennyire egy következetes rockegyüttes két lemeze hasonlítani szokott egymásra. Már a nyitó Runaround Man elsõ percei megnyugtatnak, Lemmy az elmúlt évek legjobbját hozza, és így tesz a mindig hibátlanul teljesítõ dobos, Mikkey Dee, és Phil Campbell gitáros is, aki hiába húzott le huszonnégy évet Lemmy mellett, még mindig tud újat és izgalmasat mutatni, mégpedig nem is csak Motörhead-mércével mérve; verzéi bármilyen rocklemezen megállnák a helyüket.

És mindez a többi (három-négy perces) nótára is igaz: még egy zsúfolt vonaton hallgatva is beindul tõlük az ember lába - milyen jó lenne végre újra egy itthoni koncert! -, Lemmy pedig egész egyszerûen brillírozik: nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen sokszínû a hangja. Egyszóval a Motörizer az elmúlt jó néhány év legjobb Motörhead-albuma.

Steamhammer/SPV, 2008

*****