lemez - Motörhead: Motörizer

  • Kovács Bálint
  • 2008. szeptember 4.

Zene

8 kis kritika
Itt van ez a hatvanhárom éves faszi, Lemmy a maga harminchárom éves zenekarával, a Motörheaddel, aminek most megjelent a huszadik stúdiólemeze. Ez így már magában sem semmi, de az már végképp arcpirító, hogy ennyi idõ alatt egyszer sem oszlottak fel, sõt még feloszlás elõtti utolsó turnét sem jelentettek be a zsírosabb bevételekért, és a klasszikus, mocskos rock 'n' rollon túl soha nem kísérleteztek más stílussal. Így aztán Lemmy egyetlen percre sem vált önmaga paródiájává, amivel alighanem egyedülálló a pályán (pláne a saját korcsoportjában), ahogy a zenekara is az.

A Motörheadrõl egyedül annyi negatívat lehet elmondani, hogy a lemezeik néha pont ugyanolyanok, mint az elõzõ, és hogy ennek folyományaként megesik, hogy olykor unalmasak is. De a Motörizer esetében szó sincs unalomról. Még az elõzõ körhöz (Kiss Of Death, 2006) is csak annyira hasonlít, amennyire egy következetes rockegyüttes két lemeze hasonlítani szokott egymásra. Már a nyitó Runaround Man elsõ percei megnyugtatnak, Lemmy az elmúlt évek legjobbját hozza, és így tesz a mindig hibátlanul teljesítõ dobos, Mikkey Dee, és Phil Campbell gitáros is, aki hiába húzott le huszonnégy évet Lemmy mellett, még mindig tud újat és izgalmasat mutatni, mégpedig nem is csak Motörhead-mércével mérve; verzéi bármilyen rocklemezen megállnák a helyüket.

És mindez a többi (három-négy perces) nótára is igaz: még egy zsúfolt vonaton hallgatva is beindul tõlük az ember lába - milyen jó lenne végre újra egy itthoni koncert! -, Lemmy pedig egész egyszerûen brillírozik: nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen sokszínû a hangja. Egyszóval a Motörizer az elmúlt jó néhány év legjobb Motörhead-albuma.

Steamhammer/SPV, 2008

*****

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.