lemez - Slipknot: All Hope Is Gone

  • - kb -
  • 2008. szeptember 4.

Zene

8 kis kritika
Hét-nyolc éve még azt hittem, minden alkalommal megváltozott tudatállapotban rohanok majd a lemezboltba, amikor azt hallom, hogy megjelent a Slipknot legújabb sorlemeze. 2001-ben még így is volt, amikor boltokba került a bemutatkozó albumon megkezdett utat tökéletesen folytató Iowa, tizennégy annyira energikus, ötletes és lehengerlõ dallal, hogy egyáltalán nem is számított mellette, hogy akkor most minek ehhez kilenc zenész, kell-e külön tag konténerpüfölésre, meg hogy ha már ennyien vannak, jó-e, ha kizárólag bohócmaszkban és overallban játszanak. Mindezzel aligha voltam egyedül: az elsõ lemez egy csapásra dupla, a második szimpla platinalemez lett, amitõl a zenekar kissé begõzölt, és kiadott egy teljességgel vállalhatatlan tinimetállemezt. Így mire Magyarországra jöttek koncertezni néhány éve, már semmi sem maradt a zsigerekig ható, õrült zenébõl, ahogy a maszkok mögött megbújó, kissé paradox õszinteségbõl sem.

Az All Hope Is Gone legalább egy fokkal jobb, mint az elõdje volt - de azért ez igen soványka elismerés, hiszen annál a lemeznél tán még a Részeges Géza és a Haverok is tudna jobbat produkálni (szerencsésebb napjain). Meglepõen kellemesen indul, hardcore-os-thrashes durvulással és ehhez illõ vokállal - aztán kis túlzással ez megy egy órán keresztül. Néha egy ballada és jó pár belassulás, de ami állandó, az az egysíkú és lélektelen - cserébe legalább vérprofi - zene és a minden izgalmat nélkülözõ ének. Pedig azt azért ki lehet jelenteni, hogy Corey Taylornak van hangja, ha akarja, hogy legyen. Szóval jobb, mint az elõzõ. Ha megnyúznak, se tudok több pozitívumot mondani róla.

Roadrunner, 2008

**

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.