lemez - Slipknot: All Hope Is Gone

  • - kb -
  • 2008. szeptember 4.

Zene

8 kis kritika
Hét-nyolc éve még azt hittem, minden alkalommal megváltozott tudatállapotban rohanok majd a lemezboltba, amikor azt hallom, hogy megjelent a Slipknot legújabb sorlemeze. 2001-ben még így is volt, amikor boltokba került a bemutatkozó albumon megkezdett utat tökéletesen folytató Iowa, tizennégy annyira energikus, ötletes és lehengerlõ dallal, hogy egyáltalán nem is számított mellette, hogy akkor most minek ehhez kilenc zenész, kell-e külön tag konténerpüfölésre, meg hogy ha már ennyien vannak, jó-e, ha kizárólag bohócmaszkban és overallban játszanak. Mindezzel aligha voltam egyedül: az elsõ lemez egy csapásra dupla, a második szimpla platinalemez lett, amitõl a zenekar kissé begõzölt, és kiadott egy teljességgel vállalhatatlan tinimetállemezt. Így mire Magyarországra jöttek koncertezni néhány éve, már semmi sem maradt a zsigerekig ható, õrült zenébõl, ahogy a maszkok mögött megbújó, kissé paradox õszinteségbõl sem.

Az All Hope Is Gone legalább egy fokkal jobb, mint az elõdje volt - de azért ez igen soványka elismerés, hiszen annál a lemeznél tán még a Részeges Géza és a Haverok is tudna jobbat produkálni (szerencsésebb napjain). Meglepõen kellemesen indul, hardcore-os-thrashes durvulással és ehhez illõ vokállal - aztán kis túlzással ez megy egy órán keresztül. Néha egy ballada és jó pár belassulás, de ami állandó, az az egysíkú és lélektelen - cserébe legalább vérprofi - zene és a minden izgalmat nélkülözõ ének. Pedig azt azért ki lehet jelenteni, hogy Corey Taylornak van hangja, ha akarja, hogy legyen. Szóval jobb, mint az elõzõ. Ha megnyúznak, se tudok több pozitívumot mondani róla.

Roadrunner, 2008

**

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.