Hét-nyolc éve még azt hittem, minden alkalommal megváltozott tudatállapotban rohanok majd a lemezboltba, amikor azt hallom, hogy megjelent a Slipknot legújabb sorlemeze. 2001-ben még így is volt, amikor boltokba került a bemutatkozó albumon megkezdett utat tökéletesen folytató Iowa, tizennégy annyira energikus, ötletes és lehengerlõ dallal, hogy egyáltalán nem is számított mellette, hogy akkor most minek ehhez kilenc zenész, kell-e külön tag konténerpüfölésre, meg hogy ha már ennyien vannak, jó-e, ha kizárólag bohócmaszkban és overallban játszanak. Mindezzel aligha voltam egyedül: az elsõ lemez egy csapásra dupla, a második szimpla platinalemez lett, amitõl a zenekar kissé begõzölt, és kiadott egy teljességgel vállalhatatlan tinimetállemezt. Így mire Magyarországra jöttek koncertezni néhány éve, már semmi sem maradt a zsigerekig ható, õrült zenébõl, ahogy a maszkok mögött megbújó, kissé paradox õszinteségbõl sem.
Az All Hope Is Gone legalább egy fokkal jobb, mint az elõdje volt - de azért ez igen soványka elismerés, hiszen annál a lemeznél tán még a Részeges Géza és a Haverok is tudna jobbat produkálni (szerencsésebb napjain). Meglepõen kellemesen indul, hardcore-os-thrashes durvulással és ehhez illõ vokállal - aztán kis túlzással ez megy egy órán keresztül. Néha egy ballada és jó pár belassulás, de ami állandó, az az egysíkú és lélektelen - cserébe legalább vérprofi - zene és a minden izgalmat nélkülözõ ének. Pedig azt azért ki lehet jelenteni, hogy Corey Taylornak van hangja, ha akarja, hogy legyen. Szóval jobb, mint az elõzõ. Ha megnyúznak, se tudok több pozitívumot mondani róla.
Roadrunner, 2008
**
