lemez - U2: NO LINE ON THE HORIZON

Sok mindenért lehet átkozni a U2-t: rockdinoszauruszok lettek, az Achtung Baby vagy a Pop óta nem írtak előremutató lemezt, és természetesen ott van Bono, aki továbbra is birtokolja "a férfi, aki szabadidejében megmenti a világot" címet Pedig csak az történt, hogy a név beteljesítette ígéretét: az írek egy ideje már egy felderítő repülő magasságából tekintenek a mainstream popzenére És az is igaz, hogy kevés az ilyen rockmamut, amely korábban ennyiszer újragondolta már önmagát Az album felvételei 2006-ban kezdődtek Rick Rubin producerrel, de azok a számok a lomtárban végezték, és végül négy helyszínen vették fel a lemezt Brian Eno és Daniel Lanois irányításával Hangszerelésileg ismerős tájakon járunk: a jól ismert hangzás aligha okoz majd meglepetést, de van néhány elsőre ható dal és zenei megoldás A címadó szám egy azonnal fülberagadó sláger ügyes refrénnel, az I'll Go Crazy If I Don't Go a korai U2-dalok világát helyezi mai környezetbe, és a Moment Of Surrender gospeles énektémája is magával ragadó Hamar lejön, hogy próbálnak lépést tartani a korszellemmel: a Magnificent eleje olyan, mint egy White Stripes-szám, a Get On Your Boots a QOTSA, a Breathe pedig a Kings Of Leon felé kacsint, illetve inkább pislog A Fez (Being Born) című dalban ötletes reprízként tér vissza a lemez leglendületesebb dala, a Get On Your Boots refrénje, ám valójában egyedül a zongorás, feszes ritmusú Breathe és a lemezt záró, finoman hömpölygő Cedars Of Lebanon rugaszkodik el a tipikus U2-hangzástól - utóbbiban Bono a Gázai övezet háborús állapotait próbálja felfesteni, bicskanyitogató közhelyességgel Ez a lemez változatosabb és egységesebb, mint az atombomba hatástalanítását kitűző előző anyag, de még az All That You Can't Leave Behind szintjét is átugorja Rutinos, görcsmentes munka, amely inkább a korai U2-lemezekkel áll - igaz, távoli - kapcsolatban Universal/Island Records, 2009 **** alá . .

Sok mindenért lehet átkozni a U2-t: rockdinoszauruszok lettek, az Achtung Baby vagy a Pop óta nem írtak elõremutató lemezt, és természetesen ott van Bono, aki továbbra is birtokolja "a férfi, aki szabadidejében megmenti a világot" címet. Pedig csak az történt, hogy a név beteljesítette ígéretét: az írek egy ideje már egy felderítõ repülõ magasságából tekintenek a mainstream popzenére. És az is igaz, hogy kevés az ilyen rockmamut, amely korábban ennyiszer újragondolta már önmagát.

Az album felvételei 2006-ban kezdõdtek Rick Rubin producerrel, de azok a számok a lomtárban végezték, és végül négy helyszínen vették fel a lemezt Brian Eno és Daniel Lanois irányításával. Hangszerelésileg ismerõs tájakon járunk: a jól ismert hangzás aligha okoz majd meglepetést, de van néhány elsõre ható dal és zenei megoldás. A címadó szám egy azonnal fülberagadó sláger ügyes refrénnel, az I'll Go Crazy If I Don't Go a korai U2-dalok világát helyezi mai környezetbe, és a Moment Of Surrender gospeles énektémája is magával ragadó. Hamar lejön, hogy próbálnak lépést tartani a korszellemmel: a Magnificent eleje olyan, mint egy White Stripes-szám, a Get On Your Boots a QOTSA, a Breathe pedig a Kings Of Leon felé kacsint, illetve inkább pislog. A Fez (Being Born) címû dalban ötletes reprízként tér vissza a lemez leglendületesebb dala, a Get On Your Boots refrénje, ám valójában egyedül a zongorás, feszes ritmusú Breathe és a lemezt záró, finoman hömpölygõ Cedars Of Lebanon rugaszkodik el a tipikus U2-hangzástól - utóbbiban Bono a Gázai övezet háborús állapotait próbálja felfesteni, bicskanyitogató közhelyességgel.

Ez a lemez változatosabb és egységesebb, mint az atombomba hatástalanítását kitûzõ elõzõ anyag, de még az All That You Can't Leave Behind szintjét is átugorja. Rutinos, görcsmentes munka, amely inkább a korai U2-lemezekkel áll - igaz, távoli - kapcsolatban.

Universal/Island Records, 2009

**** alá