lemez - U2: NO LINE ON THE HORIZON

  • - hó -
  • 2009. március 5.

Zene

Sok mindenért lehet átkozni a U2-t: rockdinoszauruszok lettek, az Achtung Baby vagy a Pop óta nem írtak előremutató lemezt, és természetesen ott van Bono, aki továbbra is birtokolja "a férfi, aki szabadidejében megmenti a világot" címet Pedig csak az történt, hogy a név beteljesítette ígéretét: az írek egy ideje már egy felderítő repülő magasságából tekintenek a mainstream popzenére És az is igaz, hogy kevés az ilyen rockmamut, amely korábban ennyiszer újragondolta már önmagát Az album felvételei 2006-ban kezdődtek Rick Rubin producerrel, de azok a számok a lomtárban végezték, és végül négy helyszínen vették fel a lemezt Brian Eno és Daniel Lanois irányításával Hangszerelésileg ismerős tájakon járunk: a jól ismert hangzás aligha okoz majd meglepetést, de van néhány elsőre ható dal és zenei megoldás A címadó szám egy azonnal fülberagadó sláger ügyes refrénnel, az I'll Go Crazy If I Don't Go a korai U2-dalok világát helyezi mai környezetbe, és a Moment Of Surrender gospeles énektémája is magával ragadó Hamar lejön, hogy próbálnak lépést tartani a korszellemmel: a Magnificent eleje olyan, mint egy White Stripes-szám, a Get On Your Boots a QOTSA, a Breathe pedig a Kings Of Leon felé kacsint, illetve inkább pislog A Fez (Being Born) című dalban ötletes reprízként tér vissza a lemez leglendületesebb dala, a Get On Your Boots refrénje, ám valójában egyedül a zongorás, feszes ritmusú Breathe és a lemezt záró, finoman hömpölygő Cedars Of Lebanon rugaszkodik el a tipikus U2-hangzástól - utóbbiban Bono a Gázai övezet háborús állapotait próbálja felfesteni, bicskanyitogató közhelyességgel Ez a lemez változatosabb és egységesebb, mint az atombomba hatástalanítását kitűző előző anyag, de még az All That You Can't Leave Behind szintjét is átugorja Rutinos, görcsmentes munka, amely inkább a korai U2-lemezekkel áll - igaz, távoli - kapcsolatban Universal/Island Records, 2009 **** alá . .
Sok mindenért lehet átkozni a U2-t: rockdinoszauruszok lettek, az Achtung Baby vagy a Pop óta nem írtak elõremutató lemezt, és természetesen ott van Bono, aki továbbra is birtokolja "a férfi, aki szabadidejében megmenti a világot" címet. Pedig csak az történt, hogy a név beteljesítette ígéretét: az írek egy ideje már egy felderítõ repülõ magasságából tekintenek a mainstream popzenére. És az is igaz, hogy kevés az ilyen rockmamut, amely korábban ennyiszer újragondolta már önmagát.

Az album felvételei 2006-ban kezdõdtek Rick Rubin producerrel, de azok a számok a lomtárban végezték, és végül négy helyszínen vették fel a lemezt Brian Eno és Daniel Lanois irányításával. Hangszerelésileg ismerõs tájakon járunk: a jól ismert hangzás aligha okoz majd meglepetést, de van néhány elsõre ható dal és zenei megoldás. A címadó szám egy azonnal fülberagadó sláger ügyes refrénnel, az I'll Go Crazy If I Don't Go a korai U2-dalok világát helyezi mai környezetbe, és a Moment Of Surrender gospeles énektémája is magával ragadó. Hamar lejön, hogy próbálnak lépést tartani a korszellemmel: a Magnificent eleje olyan, mint egy White Stripes-szám, a Get On Your Boots a QOTSA, a Breathe pedig a Kings Of Leon felé kacsint, illetve inkább pislog. A Fez (Being Born) címû dalban ötletes reprízként tér vissza a lemez leglendületesebb dala, a Get On Your Boots refrénje, ám valójában egyedül a zongorás, feszes ritmusú Breathe és a lemezt záró, finoman hömpölygõ Cedars Of Lebanon rugaszkodik el a tipikus U2-hangzástól - utóbbiban Bono a Gázai övezet háborús állapotait próbálja felfesteni, bicskanyitogató közhelyességgel.

Ez a lemez változatosabb és egységesebb, mint az atombomba hatástalanítását kitûzõ elõzõ anyag, de még az All That You Can't Leave Behind szintjét is átugorja. Rutinos, görcsmentes munka, amely inkább a korai U2-lemezekkel áll - igaz, távoli - kapcsolatban.

Universal/Island Records, 2009

**** alá

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.