Nézzük csak. A Klezmer borítóján Frank London látható - idáig már jó. Ha a klezmer birodalmában királyválasztás lenne, rá szavaznék biztosan. És nem lepne meg, ha a World Music Network szerkesztője, Dan Rosenberg is így lenne ezzel - bár ő nyilván nem teheti meg, hogy eleresszen egy ilyen vallomást. De azért sokat elárul, hogy London háromféle formációval is helyet kapott e korongon: a kilencvenes évek vége óta működő Frank London's Klezmer Brass Allstarsszal, (a latin dzsesszzongorista) Roger Davidsonnal közösen jegyzett projektjével, és "alapzenekarával", a Grammy-díjas Klezmaticsszal, mely most ünnepelte huszonöt éves fennállását a Szigeten. A húszéves jubileumot a New York-i városházán tartották népes vendégsereggel - ott vették fel a Shnirele Perele itt hallható változatát. Szerintem kicsit túlművészkedték.
De attól még igazán meggyőző ez a kompiláció! Rosenberg gondosan ügyelt arra, hogy időben, térben és stilárisan úgy járja körül a műfajt, hogy az ne töredezzen darabokra. Persze nem először ügyködött vele: 2000-ben szintén Klezmer címmel szerkesztett már egy válogatást, amit 2008-ban további kettő követett: az egyik a Klezmer Revival, a másik a kortárs Klezmer Revolution előadóival. Szóval megvolt az alapja és a kitekintése is a szintetizálásra.
A hetvenes-nyolcvanas évek úttörői, a revival alapzenekarai közül Steven Greenmant, a The Joel Rubin Ensemble-t, a Brave Old Worldöt és a Flying Bulgarst mutatta még be, többnyire akusztikus és a klezmerhagyományhoz szorosabban kötődő felvételekkel. Ízlések és pofonok dolga, számomra ezek most elég bágyadtnak tűntek. Nem úgy a XXI. századi klezmer két kulcsfigurája, Daniel Kahn és Socalled - belőlük csak úgy sütött a frissesség, különösen a Socalled-kollázs lenyűgöző. Ugyancsak napjaink megkerülhetetlen alapvetése az Amsterdam Klezmer Band és az orosz Psoy Korolenko - Frank London rezesbandája szóba került már -, ezek megint csak tuti tippek és magukkal ragadó zenék.
Külön fejezete a klezmernek a ladino nyelvű szefárd zsidó hagyomány. És nagyon jó, hogy ez az irány is előkerült, de hogy a spanyol Klezmer Sefardi lenne rá a legmutatósabb példa, az nem egyértelmű. Ezerszer jobban tetszett az ausztráliai Klezmania Leonard Cohen-feldolgozása, mely Cohen nélkül is utat talált a szívembe; és hasonlóképp a lengyel származású izraeli díva, Chava Alberstein igen finom nosztalgiája. S ha már a szívügyeknél járunk, itt kell elmondanom, hogy hazai vonatkozása is van a válogatásnak: az Alan Bern vezette, a kelet-európai zsidó és cigányzenét öszszefonó The Other Europeans projektben Balogh Kálmán és Novák Csaba is muzsikál.
Na és ugye bónusz CD-k is szóba kerültek a bevezetőben. A Klezmerbe csomagolva a német-holland-angol Sukke trió 2004-es Introducing Sukke című lemeze a tartozék, kimondottan kellemes, meghitt hangulatú kamaraklezmerrel. Azt nem állítanám, hogy szétveti az eredetiség, de azért jó hallgatni, és ajándék lónak különben sem nézzük a fogát. (World Music Network/IndieGo, 2011) *****
A Rough Guide sorozat African Guitar Legends című válogatását hallgatva többször is elbizonytalanodtam. Mindenesetre ragyogóan indul: Djelimady Tounkarának (aki a napokban az AfroCubism projekt egyik gitárosaként járt a Szigeten) az egyik legszebb darabja a Fanta Bourama, maga a paradicsom. Djelimady munkaidőben a híres bamakói Rail Bandben tánczenét játszik, szólólemezeit viszont a tradicionális-akusztikus mali zene bódító párlatával itatja át. És ez itt ilyen, ettől messzire lehet szállni. Ugyancsak megfordult a Rail Bandben a guineai származású Kante Manfila is, akit Salif Keita gitárosaként láthattunk Magyarországon, és az ő akusztikus száma is igazán figyelemreméltó, már csak azért is, sajnos, mert Manfila a múlt hónapban meghalt Párizsban.
És ha már Mali, akkor nem maradhatunk blues nélkül, és még mindig a válogatás fénypontjainál járunk: Ali Farka Toure és a (nemrég a Zöld Pardonban varázsló) Tinariwen "sivatagi" száma egyaránt a vegytiszta pszichedélia családjából való.
A kongói rumba más világ: inkább nettó szórakoztató zene. Ami persze jó, ha jó - de a lemezt szerkesztő Phil Stanton mintha túladagolta volna. Ráadásul nem érződött sem Jean Bosco Mwenda, sem a belőle merítő, kenyai gyökerű Henry Makobi (egy szál) gitárján, hogy igazi legenda pengeti. Historikus alapon viszont teljesen helyénvaló a Franco & OK Jazz előkaparása - abból a társaságból tényleg majd kicsattant a bulizene. Franco előtti főhajtásként - és részben Franco zenészeivel - készítette a bónuszként csatolt CD anyagát Syran Mbenza az Ensemble Rumba Kongóval, számomra az arról átmásolt Tour A Tour című számmal szerezve a kongói kör legemlékezetesebb perceit.
Zimbabwe hőse, Oliver Mtukudzi ezúttal nem bizonyíthatott, pedig az általa - az afrikai dallamokból és az amerikai rhythm 'n' bluesból - kreált "tuku" stílus sokkal gazdagabb annál, mint ami az itt hallható (és a szöveg értése nélkül élvezhetetlen) polbeat fílingű számából kiderül. Kár. A nigériai King Sunny Adétől is hallottam már összeszedettebb és meggyőzőbb zenét, de beavatásnak a Ja Fun Mi Dub is simán megteszi. Az mindenképpen átjön belőle, hogy Ade kimondottan haladó figura, vagyis hogy érdemes utánajárni... (World Music Network/IndieGo, 2011) **** alá
A Bellydance bónuszaként egy DVD kaparintható meg a nyilván méltán népszerű Virginia táncosnő technikai útmutatásával, úgyhogy végre képben lehetünk. És lássuk be, hogy ennek éppen ideje már, hiszen miközben hazánkban is virágzik a hastánc, millió közhelyes sztereotípia lengi körül. Szerencsére ezeket érinti az Anath Benai szerkesztette CD booklete is, miközben sorra veszi a táncok különféle neveit, szokásait és forrásait Egyiptomtól a Közel-Keletig. Nem beszélve az elválaszthatatlan stílusokról és azok előadóiról.
A DVD-ről nem tudok érdemben nyilatkozni, de a CD-ről azt kell mondanom, hogy kitűnőnek tartom. Változatosnak, okosnak, frissnek és legfőképpen: szinte végig kifejezetten élvezetesnek. Főleg Egyiptom és Líbia (has)táncos köreibe kalauzol, de ennél ne kelljen több: a klasszikus hangvételtől (The Cairo Arabic Music Ensemble) a populáris dalon (Maurice Chedid) át az ősi törzsi ritmusokig (Gizira Band) így is belőhető egy csomó irányzék. Kitapinthatók a jellegzetes hangszerek (kanoun, tabla, nay, hegedű), és olyan legendákkal lehet találkozni, akik Fairuz, Abdel Halim Hafez és Mohammed Abdel Wahab szolgálatában zenéltek egykoron.
Szinte kivétel nélkül remek muzsikák sorakoznak itt, legfeljebb két Amerikába szakadt kolléga lóg ki: a bolgár lakodalmasra rímelő Richard Hagopian & Yuri Yunakov, illetve a giccsesen modernkedő-elektronizáló Richard Khuzami könnyen feledhető. (World Music Network/IndieGo, 2011) *****
