El lettünk kényeztetve, az a mi bajunk. Josh Homme munkálkodása páratlan teljesítménye a kortárs rockzenének: nem csupán arról van szó, hogy töretlenül magas színvonal - a folytonos megújhodás igénye és képessége az, ami igazán lenyűgöző. Kezdésként a 90-es évek első felében, a Kyuss alig húszéves gitárosaként elementáris új fejezetet írt a pszichedélikus rock-zene történetébe. Emlékezzünk csak: Blues For The Red Sun, Sky Valley, ...And The Circus Leaves Town - három fejedelmi remeklés; ami kábító lehetett Palm Desert felperzselt homokdűnéinek környékén, az mind rajta van, hiánytalanul. A Kyuss utolsó lemeze a maga lecsupaszítottabb dalaival már a kivezetést jelentette az addigi bő lére eresztett, mágikus lebegésekből, de még ehhez képest is valódi meglepetést okozott, amikor emberünk 1998 táján előállt új zene-karával, a Queens Of The Stone Age-dzsel. Azt a végletesen kidolgozott játékstílust ugyanis, ami addig a sajátja volt, Homme képes volt apró elemeire szétbontani, hogy aztán ismét valami egészen sajátos zenei miliőt teremtsen. A Queens immár egyszerű, ám sokszor izgatóan absztrakt gitárriffekre épülő dalai a rocktörténet legkülönbözőbb kitüremkedéseire támaszkodnak a Beach Boys-tól a Stoogeson át mondjuk a Sonic Youthig. A repetitivitás ezt a bandát is jellemzi, de e téren már inkább a különféle tánczenékkel, mint a hasisbarát trapézgatyás gitármuzsikákkal vonható párhuzam. Tehát: egy léha kezdés (QOTSA, 1998), egy amfetaminban gazdag folytatás (Rated R, 2000), végül három éve az egyelőre be-tetőző műnek tetsző Songs For The Deaf, amin a habos szörfrocktól a gumicsizmás túrásig kábé minden helyet kaphatott. Ez utóbbi végre kereskedelmileg is nagyot szólt, úgyhogy a QOTSA az utóbbi időben minden szempontból a legfaszább gyerekek egyike volt a rockpiacon.
Most meg egy kis megtorpanás. A Lullabies To Para-lyze az első Queens-lemez, amelyen nem fújnak friss szelek, amelynek dalai nagyjából kikeverhetők az eddigi három album témáiból - leszámítva, hogy Nick Oliveri, az eddigi állandó szerzőtárs kiebrudalásával a fésületlenség is ad acta került. Kár érte, az a néhány robbanékony vadulás igazán jól mutatna most itten. Mert a Lullabies így semmiképp sem a zsongító változatosság lemeze, inkább az első album egyneműségét idézi: kevés tempós megmozdulás, inkább megannyi ráérős, kényelmes pengetés, csupán óvatosan érintett pszichedélia. Szóba hozható még az arányérzék megingása is (baromi hosszú album) - és akkor ennyit a sirámokról. Mert arról azért nincsen szó, hogy kerülni kellene a bénító altatódalokat. Sőt állítható: meghálálják a törődést, akár a kényes házi cicák. Kisebb dózisokban fogyasztva végül is az derül ki, hogy ez a lemez sem szűkölködik a jó számokban. Olyanokra gondolok, mint a Tangled Up In Plaid, az I Never Came vagy a Someone's In The Wolf, amelyek, ha QOTSA-viszonylatban nem is rendkívüliek, azért nagyon-nagyon masszív teljesítmények mind. Leginkább az a párás melankólia figyelemre méltó, ami a hátterüket képezi, és amiben olyan otthonosan elfészkelheti magát az ember. Szóval, mondom, ennyi belefér: a Queens Of The Stone Age negyedik lemeze pihenőhelynek egészen istenes - nagyon jó meg majd akkor lesz nekünk, ha ismét a motorok berúgására kerül a sor.
Interscope/Universal, 2005
