Lemez: Ringasd el (Queens of The Stone Age: Lullabies to Paralyze)

  • G.A.
  • 2005. április 7.

Zene

Én azt mondom, ennyi belefér.
Hiszen köz-tudomású, hogy nemzedékünk legjobb elméit olykor az őrület romjai alól integetve láthatjuk viszont, amihez képest nem olyan nagy dolog, hogy az egyikük most épp egy nem igazán kimagasló munkával állt elibénk - bár kicsit szomorkás felállás, ez tagadhatatlan.

El lettünk kényeztetve, az a mi bajunk. Josh Homme munkálkodása páratlan teljesítménye a kortárs rockzenének: nem csupán arról van szó, hogy töretlenül magas színvonal - a folytonos megújhodás igénye és képessége az, ami igazán lenyűgöző. Kezdésként a 90-es évek első felében, a Kyuss alig húszéves gitárosaként elementáris új fejezetet írt a pszichedélikus rock-zene történetébe. Emlékezzünk csak: Blues For The Red Sun, Sky Valley, ...And The Circus Leaves Town - három fejedelmi remeklés; ami kábító lehetett Palm Desert felperzselt homokdűnéinek környékén, az mind rajta van, hiánytalanul. A Kyuss utolsó lemeze a maga lecsupaszítottabb dalaival már a kivezetést jelentette az addigi bő lére eresztett, mágikus lebegésekből, de még ehhez képest is valódi meglepetést okozott, amikor emberünk 1998 táján előállt új zene-karával, a Queens Of The Stone Age-dzsel. Azt a végletesen kidolgozott játékstílust ugyanis, ami addig a sajátja volt, Homme képes volt apró elemeire szétbontani, hogy aztán ismét valami egészen sajátos zenei miliőt teremtsen. A Queens immár egyszerű, ám sokszor izgatóan absztrakt gitárriffekre épülő dalai a rocktörténet legkülönbözőbb kitüremkedéseire támaszkodnak a Beach Boys-tól a Stoogeson át mondjuk a Sonic Youthig. A repetitivitás ezt a bandát is jellemzi, de e téren már inkább a különféle tánczenékkel, mint a hasisbarát trapézgatyás gitármuzsikákkal vonható párhuzam. Tehát: egy léha kezdés (QOTSA, 1998), egy amfetaminban gazdag folytatás (Rated R, 2000), végül három éve az egyelőre be-tetőző műnek tetsző Songs For The Deaf, amin a habos szörfrocktól a gumicsizmás túrásig kábé minden helyet kaphatott. Ez utóbbi végre kereskedelmileg is nagyot szólt, úgyhogy a QOTSA az utóbbi időben minden szempontból a legfaszább gyerekek egyike volt a rockpiacon.

Most meg egy kis megtorpanás. A Lullabies To Para-lyze az első Queens-lemez, amelyen nem fújnak friss szelek, amelynek dalai nagyjából kikeverhetők az eddigi három album témáiból - leszámítva, hogy Nick Oliveri, az eddigi állandó szerzőtárs kiebrudalásával a fésületlenség is ad acta került. Kár érte, az a néhány robbanékony vadulás igazán jól mutatna most itten. Mert a Lullabies így semmiképp sem a zsongító változatosság lemeze, inkább az első album egyneműségét idézi: kevés tempós megmozdulás, inkább megannyi ráérős, kényelmes pengetés, csupán óvatosan érintett pszichedélia. Szóba hozható még az arányérzék megingása is (baromi hosszú album) - és akkor ennyit a sirámokról. Mert arról azért nincsen szó, hogy kerülni kellene a bénító altatódalokat. Sőt állítható: meghálálják a törődést, akár a kényes házi cicák. Kisebb dózisokban fogyasztva végül is az derül ki, hogy ez a lemez sem szűkölködik a jó számokban. Olyanokra gondolok, mint a Tangled Up In Plaid, az I Never Came vagy a Someone's In The Wolf, amelyek, ha QOTSA-viszonylatban nem is rendkívüliek, azért nagyon-nagyon masszív teljesítmények mind. Leginkább az a párás melankólia figyelemre méltó, ami a hátterüket képezi, és amiben olyan otthonosan elfészkelheti magát az ember. Szóval, mondom, ennyi belefér: a Queens Of The Stone Age negyedik lemeze pihenőhelynek egészen istenes - nagyon jó meg majd akkor lesz nekünk, ha ismét a motorok berúgására kerül a sor.

Interscope/Universal, 2005

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.