Lemez: Ringasd el (Queens of The Stone Age: Lullabies to Paralyze)

  • G.A.
  • 2005. április 7.

Zene

Én azt mondom, ennyi belefér.
Hiszen köz-tudomású, hogy nemzedékünk legjobb elméit olykor az őrület romjai alól integetve láthatjuk viszont, amihez képest nem olyan nagy dolog, hogy az egyikük most épp egy nem igazán kimagasló munkával állt elibénk - bár kicsit szomorkás felállás, ez tagadhatatlan.

El lettünk kényeztetve, az a mi bajunk. Josh Homme munkálkodása páratlan teljesítménye a kortárs rockzenének: nem csupán arról van szó, hogy töretlenül magas színvonal - a folytonos megújhodás igénye és képessége az, ami igazán lenyűgöző. Kezdésként a 90-es évek első felében, a Kyuss alig húszéves gitárosaként elementáris új fejezetet írt a pszichedélikus rock-zene történetébe. Emlékezzünk csak: Blues For The Red Sun, Sky Valley, ...And The Circus Leaves Town - három fejedelmi remeklés; ami kábító lehetett Palm Desert felperzselt homokdűnéinek környékén, az mind rajta van, hiánytalanul. A Kyuss utolsó lemeze a maga lecsupaszítottabb dalaival már a kivezetést jelentette az addigi bő lére eresztett, mágikus lebegésekből, de még ehhez képest is valódi meglepetést okozott, amikor emberünk 1998 táján előállt új zene-karával, a Queens Of The Stone Age-dzsel. Azt a végletesen kidolgozott játékstílust ugyanis, ami addig a sajátja volt, Homme képes volt apró elemeire szétbontani, hogy aztán ismét valami egészen sajátos zenei miliőt teremtsen. A Queens immár egyszerű, ám sokszor izgatóan absztrakt gitárriffekre épülő dalai a rocktörténet legkülönbözőbb kitüremkedéseire támaszkodnak a Beach Boys-tól a Stoogeson át mondjuk a Sonic Youthig. A repetitivitás ezt a bandát is jellemzi, de e téren már inkább a különféle tánczenékkel, mint a hasisbarát trapézgatyás gitármuzsikákkal vonható párhuzam. Tehát: egy léha kezdés (QOTSA, 1998), egy amfetaminban gazdag folytatás (Rated R, 2000), végül három éve az egyelőre be-tetőző műnek tetsző Songs For The Deaf, amin a habos szörfrocktól a gumicsizmás túrásig kábé minden helyet kaphatott. Ez utóbbi végre kereskedelmileg is nagyot szólt, úgyhogy a QOTSA az utóbbi időben minden szempontból a legfaszább gyerekek egyike volt a rockpiacon.

Most meg egy kis megtorpanás. A Lullabies To Para-lyze az első Queens-lemez, amelyen nem fújnak friss szelek, amelynek dalai nagyjából kikeverhetők az eddigi három album témáiból - leszámítva, hogy Nick Oliveri, az eddigi állandó szerzőtárs kiebrudalásával a fésületlenség is ad acta került. Kár érte, az a néhány robbanékony vadulás igazán jól mutatna most itten. Mert a Lullabies így semmiképp sem a zsongító változatosság lemeze, inkább az első album egyneműségét idézi: kevés tempós megmozdulás, inkább megannyi ráérős, kényelmes pengetés, csupán óvatosan érintett pszichedélia. Szóba hozható még az arányérzék megingása is (baromi hosszú album) - és akkor ennyit a sirámokról. Mert arról azért nincsen szó, hogy kerülni kellene a bénító altatódalokat. Sőt állítható: meghálálják a törődést, akár a kényes házi cicák. Kisebb dózisokban fogyasztva végül is az derül ki, hogy ez a lemez sem szűkölködik a jó számokban. Olyanokra gondolok, mint a Tangled Up In Plaid, az I Never Came vagy a Someone's In The Wolf, amelyek, ha QOTSA-viszonylatban nem is rendkívüliek, azért nagyon-nagyon masszív teljesítmények mind. Leginkább az a párás melankólia figyelemre méltó, ami a hátterüket képezi, és amiben olyan otthonosan elfészkelheti magát az ember. Szóval, mondom, ennyi belefér: a Queens Of The Stone Age negyedik lemeze pihenőhelynek egészen istenes - nagyon jó meg majd akkor lesz nekünk, ha ismét a motorok berúgására kerül a sor.

Interscope/Universal, 2005

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.