Móricka szerint, aki természetesen a rock ’n’ rollhoz is nagyon ért, Leonard Cohen új lemezének első száma a dugásról szól, de a nemzetközi szaklapok is arra a következtésre jutottak, hogy a Slow az immár 80 – de a lemezkészítés során még csak 79 – éves nagyság szexuál-sebességtani székfoglalója, mely a „lassúság kontra gyorsan zavarjuk le” örök dilemmáját járja körül mértékadó leonardi dörmögéssel. Zorán inkább a következő dalt, az Almost Like The Bluest fogja feldolgozni, azt, amiben Cohen olyan könnyedséggel jut el néhány rövid soron belül a lehúzó kritikák miatti bánatától a népirtások felett érzett rossz érzéseiig, hogy ha a dallamos öngúny kategóriában is osztanának Grammyt, máris oda lehetne ítélni neki a díjat.
Mindig is jól állt Cohennek a kikacsintós, de távolról sem öncélú kétértelműség, ami ugyanolyan jól öregedett, mint maga a művész, aki biztosan megéli még, hogy valamelyik luxushotel zenélő luxusliftjében visszahallja fülbemászó sorait: „I listened to their story / Of the Gypsies and the Jews / It was good, it wasn’t boring / It was almost like the blues.” Szeretnénk ott lenni vele a liftben, és kajánul figyelni, milyen arcot vág a wellnessező utazóközönség.
| ||
Mást nem is nagyon lehet, mint figyelni – táncolni például nem lehet Cohenre, verses lemezre nem is szokás. Cohen épp csak annyira mímeli az éneklést, mint máskor, a hangszereléssel sem sokat bíbelődött, az efféle hívságok csak elterelnék a figyelmet a lényegről; a háborúról, a dugásról, a kisebb-nagyobb világégésekről, és persze az egymást soha meg nem értő férfiról és nőről daloló költőről. A végére még azt az arcátlanságot is megengedi magának Cohen, hogy végromlás helyett boldog és dalos végkifejletet prognosztizál, ha nem is a világnak, csak saját magának. Mint aki osztja a másik nagy költő, Woody Allen véleményét: „Én nem az emberek emlékezetében, hanem a lakásomban akarok tovább élni.”
Sony, 2014
