Van a komolyzenei előadó-művészetben egy magatartásforma, amelynek képviselői az utóbbi évtizedben kezdenek megritkulni. A 19. századi gyökerű virtuozitásnak azon fajtájáról van szó, amely speciális – manapság jórészt ráadásfunkcióban felbukkanó – művekben jelenik meg, és nemcsak bravúros hangszertudás kell hozzá, de grandiozitás, heroikus tartás és némi vállalt pátosz is. Hangszeres zsonglőrök ma is akadnak szép számmal, de a romantikus ráadás-
szám-repertoárhoz tapadó zenei kifejezésmódot sokan avíttnak vélik, s ezért szégyellik ezeket a darabokat. Pedig ez is értékes része a hangszeres irodalomnak – és persze történeti kincs. A mai virtuózok között ez a repertoár jól áll Maxim Vengerovnak, sőt Baráti Kristóf is képes új tartalommal megtölteni a régi virtuóz gesztusokat. A görög Leonidas Kavakosról (1967) azonban nyilván kevesen gondolták, hogy egyszer ez az elmélyült, igényesen gondolkodó hegedűművész, Beethoven, Brahms, Bartók nagy előadója is összeállít egy lemezt rövid hatásdarabokból, Virtuoso címmel.
Persze Kavakos nem lenne Kavakos, ha mindezt nem a maga módján csinálná. Mindjárt a nyitó darabbal (Stravinsky: Orosz tánc a Petruskából) jelzi, hogy itt és most csak értékes zenék lesznek. És valóban: ezúttal Sarasate és Tárrega kisebbségbe kerül (de még ők is olyan tartalmas művekkel szerepelnek, mint a Baszk capriccio vagy az Andalúziai románc), felbukkan De Falla, Richard Strauss, sőt itt találjuk Dohnányit (a híres „cigányos” Andante a Ruralia hungaricából), Brittent, Elgart – utóbbi kettő szokatlan név a „ráadásdarab” kategóriában. Kavakos tehát még ebben a műfajban is igényes, eredeti és újat mond. És kivel játszik? Nem ám holmi „zongorakísérő” a partnere, hanem a kifinomultan muzsikáló Enrico Pace, akivel korábban Beethoven összes szonátáját rögzítette. Virtuozitás tartalomközpontúan és kényes ízléssel – ilyen is van.
Deutsche Grammophon, 2016
