Lemez

Leslie West: Still Climbing

  • Soós Tamás
  • 2013. december 28.

Zene

A blues fiatalít. Egy lábon járó példája ennek a Mountain-gitáros Leslie West, aki már a rockzene születésénél is ott sertepertélt.

A lakonikus világsikert (Mississippi Queen) és majd' fél évszázados szólókarriert magáénak tudó zenészt az sem küldte nyugdíjba, hogy 2011-ben cukorbajának szövődményei miatt amputálták a jobb lábát. Sőt, három hónapra rá már egyik legjobb szólólemezével ívelte fel karrierjét: az Unusual Suspectsszel kilépett a 2000-es évek tradicionális blueslemezeinek (Blues To Die For, Got Blooze, Blue Me) szűkebb keretei közül, és visszanyúlt a Mountain sárlepte bluest országútszéli krimókba illő hard rockkal egyensúlyozó stíluskevercséhez. A tónus- és műfajgazdag gitározás mellett West mélyen érző hangjátéka, az elégikus élettapasztalatra meztelen jókedvet rétegző énekmelódiák küldik az életmű legjobbjai közé a Still Climbingot is.

A Mountain debütlemezére, a Climbing!-ra visszautaló albumot több "leg"-gel is megszórja az öreg: a halálfélelmével cinikusan számot vető Dyin' Since The Day I Was Born a legsúlyosabb West-szerzemény (az Alter Bridge gitárosa, Mark Tremonti pakol bele metálos riffeket), a Fade Into You pedig a szívet legerősebben markoló lírája. Mint Johnny Cash anno Trent Reznor Hurtjét, olyan karcos melankóliával írja át a Nashville-sorozatban felfedezett, folkhangulatú szerzeményt. A vendéglista amúgy most is VIP-klubhoz hasonlatos, a Busted, Disgusted Or Deadben Johnny Winterrel teker slide gitár duettet, a Feeling Goodban pedig a Twisted Sister örökifjonc énekese, Dee Snider bizonyítja, hogy bluesközegben is otthonosan ficánkol. A hangulatra viszont a feleségével írt dalokban érez rá a leginkább Leslie: a szerelmi fogadalmat bluesmesében közlő Tales of Woe-ban és a West-slágerlista élére kapaszkodó, rügyfakasztóan derűs Don't Ever Let Me Go-ban. Hiába, a jó blues mindig önéletrajzi ihletésű.

Mascot Records, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.