A Nemzeti Filharmonikusok csütörtöki koncertjükön az 1962-es Háborús requiem megszólaltatására vállalkoztak a hazánkban jól ismert brit karmester, a fogadott pécsi Howard Williams vezénylete alatt. A hagyományos liturgikus rekviemszöveget az első világháborúban elesett költő, Wilfred Owen verseivel összeelegyítő kompozíció fokozatosan erősödő, az utolsó két tételre végérvényesen lenyűgöző hatást váltott ki a hallgatóságból. Olyan felkavaró hatást, amelynek intenzitása felülmúlta a mégoly szépen sikerült koncertek benyomását is, s ebben kétségkívül Owen látomásos erejű szakaszainak is komoly szerepük volt. Aminthogy természetesen szerepe volt a kivételesen koncentrált előadásnak is, amelyben a Nemzeti Énekkar és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara éppúgy képességének legjavát adta, mint a három énekes szólista: a tenor Timothy Bentch, a német basszbariton, Stephan Loges és a szólamát a karzatról teljesítő Szabóki Tünde. A nagyjából másfél órás oratórium megszólaltatásának erényei valósággal összesűrűsödtek a mű 5. és 6. részében, az Agnus Dei és a Libera me szakaszaiban. Bentch realitástól eloldozott tenorhangja már az Agnust indító Owen-vers soraiban is felülmúlt vagy három béke-világkongresszusnyi pacifizmust, hogy azután a Libera me sodróan vizionárius versidézetében (Strange Meeting) Bentch mellett immár Loges pátosza és a zenekari kíséret lidérces vonós effektusai is megtegyék a magukét. A művet záró áment majd' egyperces néma csend követte, az utóbb menetrendszerűen bekövetkező vastapsnál ezerszer érzékletesebben bizonyítva az interpretáció érvényességét és közönségsikerét.
"Ím' dalba szedtük, mert a szó kevés, az emberszívet sújtó szenvedést." Ez az idézet már a pénteki, operaházi Britten-megemlékezés utolsó percében vált olvashatóvá a kivetítőn, az 1946-os Lukrécia meggyalázása zárómondata gyanánt. A kamaraopera, amellyel 2008-ban a szegedi operaversenyen, 2010-ben pedig a miskolci operafesztivál programján találkozhattunk, ezúttal Csányi János rendezésében és az ifjú Hámori Máté vezénylete alatt került fel egyetlen, ünnepi alkalomra az Opera színpadára, ahol is meglepően jól érvényesült az ismert római mondát krisztusi allúziókkal újrafogalmazó alkotás az énekes szereplők csupa fehér öltözékével, a dramatikus-szimbolikus mozzanatok énekesektől elkülönített, némajátékos megjelenítésével, s az előadáson következetesen végigvitt könyvtematikával. Mert bár a librettó (Ronald Duncan eredetije és - a színlap szerint - Lengyel Jenő kivetített fordítása egyaránt) jócskán tartalmazott lilás sorokat, azért Britten lecsupaszított és mégis tömény operazenéje mindvégig erős légkört garantált a közönség számára. A megszólalások többségét a történetet elbeszélő-kommentáló, egy-egy személyes Férfi és Női kórus teljesítette: Csiki Gábor hangsúlyos jelenlétű, a szemüveg le- és felvételében kiművelt játéka és énekbeszéde, valamint Wierdl Eszter élményszerűen kulturált megszólalásai mindvégig jól irányították a nézői-hallgatói figyelmet. A hatásában a római királyság megdöntéséhez elvezető nemtelen erőszaktétel elkövetője, elszenvedője és részvevő tanúi változó érdemjegyű angol kiejtéssel, de mind helytálltak. Az egykor Kathleen Ferrier számára komponált címszerepben Simon Krisztina mezzoszopránja és egész alakja tisztaságot, méghozzá az érzékiséggel jól megférő tisztaságot sugárzott, míg Lukrécia szerelmes férjét, Collatinust Cser Krisztián férfias eréllyel és legalább ily férfias lírával állította elénk.
Háborús requiem, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 21.
Lukrécia meggyalázása, Magyar Állami Operaház, november 22.
