Zsámbék, mármint a zsámbéki nyári színházi előadások mindig a térről szólnak elsősorban: a Passió például arról a rakétasilóról, ami pont úgy néz ki, mint egy kamiongarázs. Nagy vaskapuk a rövidebbik végén, kis ablakok a plafon alatt, kis vaskapu a hosszanti oldal közepén. Kínálkozik, hogy hosszanti irányú legyen a játéktér is - szemben vele pedig néhány sorban ül a közönség. Ebben a térben játsszák a Passiót, Sopsits Árpád és Horváth Csaba rendezésében.
De a tér nem itt kezdődik, inkább itt végződik. A rakétabázis ugyanis, úgy, ahogy van, megdöbbentően és félelmetesen színházi: a meg-vadult növényzet éppúgy, mint a föld alá épített - pontosabban földdel beborított - bunkerszerű rakétagarázsok. A Budapestre nyíló
fantasztikus panoráma
természetesen nem a gyönyörködtetést szolgálta annak idején, amikor itt még nem színház volt - de ma, az elhagyatottság, a lepusztultság, elvadultság közepette ez az ellenpont. Semmi furcsa nincs végül is abban, hogy a színházi népség nagy lendülettel vetette rá magát e számtalan fantasztikus lehetőséget kínáló helyszínre (kicsike köszönet érte a régebbi fafejű helyi hatalmasságoknak, akik kiebrudalták a városközpontból a zsámbéki nyári színházat és Mátyás Irént). Bármire is vettünk hát jegyet, érdemes jóval előbb kimenni a helyszínre, és a bebarangolás révén ráhangolódniÉ leginkább tán arra, hogy a szabadság jó dolog.
Sopsits Árpád és Horváth Csaba számtalanszor feldolgozott témához nyúlt: Krisztus szenvedéstörténetéhez. Ezúttal főként az evangéliumokból vett idézetekkel dolgozott Sopsits és írótársa, Deres Péter - de a szöveg nem annyira fontos itt. Sokkal fontosabb, hogy Horváth Csaba koreográfiája a test, a mozgás és tánc nyelvén mintha egy párhuzamos történetet próbálna elmesélni.
A hosszúkás teret vastagon liszt borítja: a hatalmas és érintetlen fehérségről ki-ki arra asszociál, amire akar - úgyis összecsíkozzák hamarosan, és erről is lehet asszociálni. A táncosok többnyire az apostolokat adják - némelyiküknek arca és neve is van, például Simon Péter vagy Júdás. Kajafás és Pilátus szerepe összevonó-dik - igaz, inkább az utóbbié fontos - Gazsó György alakításában. Jézus anyját, Máriát Nyakó Júlia játssza, fokozott eszköztelenséggel, inkább tartással és arccal, mint bármi mással. Mária Magdolnából - ha jól láttam-értettem - kettő is volt: egy a színpadon, a táncosok között, s egy másik a játéktér előtti hosszú sávon; ez utóbbi, Kerekes Vica piros vízzel, azaz vérrel teli lavórt vitt lassú léptekkel ide-oda, olykor belekuporodott, majd megint kiszállt, s véres lábnyomokat hagyva a fehér vásznon továbbhaladt. Hát ezt én föl nem foghattam ugyan, de a produkció megengedte, hogy - ha nem épp előttem ment vagy kuporgott - elfeledkezzem róla.
A zene igencsak eklektikus, de ez speciel nem zavaró: leginkább amúgy is hangeffektus-sorozatként működik. Még az is lehet, hogy idézet is volt közte - na, azt nem fejtettem meg.
Pálfy Tibort e pillanatban az Isten is Jézusnak teremtette (észrevettem már az Othellóban, de még Iaszónban is) - hát most ő maga Jézus Krisztus. Lassú mozgással, lehajtott vagy épp
fölvetett fejjel
hozza is szépen az ikont, hihetetlen koncentrációval és fegyelemmel, valamint ihletetten is: még a haja is játszik. Valószínűleg azt a Jézust játssza, az alapvetőt, a szokásosat - nekem például a hajdani, méltán nagy sikerű film, a Jézus Krisztus szupersztár jutott eszembe róla.
A képek szépek - olykor fennkölten, máskor "natúrban" azok. Ebben a levegőben a finoman rebbenő lisztporon kívül a táncosoknak van oroszlánrészük: mozgásuk - a refrénszerűség révén is - filmes képsorozatot hoz létre. Gondoltam, bennük, azaz a tömeg - az apostolok vagy a zsidók - jelenlétében keresendő a jelentés maga; de ritka pillanatoktól eltekintve az ő képeikben is az érzéki hatás dominált. Olykor hittem csak, hogy a gyarló emberiséget láthatomÉ
A témának mostanában Dan Brown A Da Vinci-kód című spekulációja adott friss pezsgést és némi gellert. Lehet, hogy ennek hatása Sopsits és Horváth rendezésének néhány pillanatában a Jézus jobbján álló-táncoló fiús lány, aki ugyan kicsit sem játszotta Mária Magdolnát, sem Jézus feleségét, de mégis ott volt és ilyen volt.
A produkció vizuális ereje - leginkább a táncosok révén - megkapó. Ezzel el is vagyunk mi, közönség egy ideig, és csak utána kezdjük - ha kezdjük - a közlendőt firtatni. A Passió azonban túlságosan hosszú ahhoz, hogy ne érjünk el idáig - és attól kezdve a közismert végre várunk. A történet belső ritmusa itt bizony elakad - teszem azt, Péter háromszori megtagadására rákukorékol a kakas, de túl korán a véghez képest; vagy Krisztus az Olajfák hegyén töpreng túl későn, vagy a Golgota túl rövid a többihez képest, esetleg a keresztre feszítés túl hosszú -, és mire elérünk az amúgy tényleg csodásan szép utolsó képhez, amelyen élő, emberi keresztre feszítik Jézust, már meg is nyugszunk Isten ítéletében: megadóan tapsolunk.
Zsámbék, augusztus 7.
