Itt ugyanis nincs már úgymond valódi felhozatal, eltekintve a hivatalos metálnapnak kinevezett nulladik nap irgalmatlan, tíz évvel ezelőtt is vércikinek számító zenekarokkal teletöltött retrójától, amit csak a frissiben újjáalakult Refused, egy, a tavalyi Deftoneshoz hasonló nagyvad vagy a thrash metalban ma is rendkívül ütős (idén végül is a Fezenre látogató) Machine Head és Testament kettőse menthetett volna meg.
augusztus 7.
kedd
A bevezetőben említett metálnap körülbelül annyira aktuális 2012-ben, mint egy jófajta vita azon, hogy most akkor a Depeche Mode-osok a köcsögök vagy a pokolgépesek. A helyszín a Petőfi Rádió Magyar Zenei Nagyszínpad, ahol ironikus módon a nap első és egyetlen magyar fellépőjét, a Superbuttot már délután kettőkor a színpadra zavarják, pedig az ő jelenlétük még aktuális is, hiszen a budapesti zenekar egy kimondottan állat, a korábbiaknál komplexebb és metálosabb lemezzel jelentkezett idén Music For Animals címmel. A Superbutt után 15.15-kor a kaliforniai Ignite slattyog fel a színpadra, amelyet a hazai koncertlátogatók már jól ismerhetnek - nem utolsósorban azért is, mert az énekes, a Pennywise-ban is frontemberkedő Téglás Zoli magyar származású (ő azonban hátműtéte miatt ezúttal nem lesz ott a színpadon: a Sense Field énekese, John Bunch fogja helyettesíteni). Ők ugyan körülbelül a paleolit korban adtak ki utoljára nagylemezt (egészen pontosan 2006-ban, a remekül sikerült Our Darkest Dayst), de az általuk játszott pozitív, kimondottan slágeres hardcore-punk koncerten még mindig tud azért szórakoztató lenni.
A 16.45-kor, tehát vélhetően még mindig verőfényes napsütésben és harminc-egynéhány fokos melegben kezdő Moonspellben mára már csak az a különleges, hogy az első portugál metálzenekarról beszélünk, amely nemzetközi sikereket is tudott aratni. Mindez úgy 1996 táján volt, az Irreligous lemezzel, amit aztán soha többé nem tudtak megismételni, hiába próbálkoztak - az akkori korszellemhez méltóan - a reneszánszukat élő Depeche Mode-os dalstruktúrákkal és elektronikával a rá következő Sin/Pecado lemezen, illetve - amikor ez nem vált be - tértek vissza a már jól bevált gót metálhoz. Az utánuk, 18.15-től játszó Hammerfallban viszont egyértelműen a rockzene egyik háborús bűnösét tisztelhetjük, hiszen 1997-es debütáló lemezüktől (Glory For The Brave) kezdve pontosan ugyanazt a bőrös-szegecses-ökölrázós, nyolcvanas évekből itt ragadt heavy metalt játsszák, amit a jobb ízlésű emberek boldog sóhajjal temettek el egykor. A retró metál miattuk is visszatért, hogy azóta ismét ciki legyen, a Hammerfall viszont sajnos még mindig nem oszlott fel.
Az olasz Lacuna Coilról (19.45-től) mindössze annyit érdemes elmondani, hogy a kilencvenes évek vége felé egyike volt a The Gathering nyomán induló, női és férfiéneket váltogató, egyen-gótmetál csapatoknak, és azok közül is a másodvonalat képviselte, úgyhogy teljesen érthetetlen a pozíciója, hiszen a lakossági metálos Hammerfallt Magyarországon vélhetően még mindig többen szeretik, a Moonspell pedig legalább csinált egyszer egy jó lemezt. A záróakkordnak (21.30) beállított norvég Dimmu Borgir körül ugyanakkor jó egy évtizedig komoly hiszti volt, hiszen a black metalból indult zenekar a Cradle Of Filth mellett az egyik első volt azok között, akik ezt a goromba és barátságtalan műfajt populárissá tették, kivíva ezzel a hardcore feketefém-hívők osztatlan gyűlöletét. Jó lemezt azonban ők sem csináltak már elég régóta - sőt, jobban belegondolva: gyakorlatilag az egész Dimmu Borgir-diszkográfia egy Boris Vallejo-szerű giccsparádé -, a legutóbbi anyagukról pedig a viszontagságos és igen-igen obskúrus tagcseréken túl semmit nem lehet elmondani, legföljebb még annyit, hogy képesek voltak az Abrahadabra címet adni neki, és ezt valószínűleg komolyan is gondolják.
augusztus 8.
szerda
A metálnap összes fellépőjénél vállalhatóbb az amerikai Ministry, amelyet szerencsére most nem zavarnak ki a Nagyszínpadra délután fél négykor, mint 2006-ban, hanem kaptak egy tisztességes időpontot az A38 Színpadon. A rideg, indusztriális zenéből gitárcentrikus, de még mindig hideg és irgalmatlan indusztriális metálzenekarrá avanzsálódott, mostanában is korrekt lemezeket gyártó zenekar neve egyet jelent Al Jourgensen gitáros-énekes-heroinista-megmondóemberrel, aki pár éve már feloszlatta egyszer a bandát, úgyhogy érdemes őket elcsípni, hátha megint meggondolja magát (A38 Színpad, 21.40).
augusztus 9.
csütörtök
Ami tavaly a Deftones volt, az idén a Korn lesz - gondolhatták a szervezők, amikor lekötötték a kilencvenes évek nu metal divatjáért felelős amerikai bandát, csak a gond az, hogy amíg a Deftones már rég maga mögött hagyta a stílus kliséit, és igazi, felnőtt zenekarrá érett, addig a Korn úgy tíz éve csak szenved és szenved. Legutóbb a dubsteptrendet próbálták kihasználni azzal, hogy meghívták Skrillexet és a haverjait a stúdióba vendégeskedni: a végeredmény egy már-már fájdalmasan rossz lemez lett (The Path Of Totality). Ettől még megkapták a főműsoridőt a Nagyszínpadon (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30).
augusztus 12.
vasárnap
Ezek után aztán semmi nem lesz a zsánerben egészen vasárnapig, amikor is egy hihetetlenül irracionális helyszínre, az elektróra specializálódott Arénába sikerült odaszervezni a svéd Amon Amarthot, amely egyszerű, kőbunkó death metalt játszik a skandinávokra jellemző vikingretorikával dúsan nyakon öntve. Valószínűleg az év sajtófotói fognak elkészülni a szakállas metálarcok gitárhersegtetése elől menekülő külföldi partiarcokról, és ha másért nem, ezért a látványért mindenképp megéri odamenni. (Aréna, 18.00)
