Metal

Lottyadt bőrnadrágok

  • V. Á.
  • 2012. szeptember 2.

Zene

Közkeletű tény, hogy régen minden jobb volt, így a Sziget is évről évre egyre rosszabb, idén viszont tényleg könnyes szemmel lapoztam végig a tavalyi metálajánlót, és sírtam vissza azt a felhozatalt, aminek láttán 2011-ben még majdnem köpnöm kellett.

Itt ugyanis nincs már úgymond valódi felhozatal, eltekintve a hivatalos metálnapnak kinevezett nulladik nap irgalmatlan, tíz évvel ezelőtt is vércikinek számító zenekarokkal teletöltött retrójától, amit csak a frissiben újjáalakult Refused, egy, a tavalyi Deftoneshoz hasonló nagyvad vagy a thrash metalban ma is rendkívül ütős (idén végül is a Fezenre látogató) Machine Head és Testament kettőse menthetett volna meg.

augusztus 7.

kedd

A bevezetőben említett metálnap körülbelül annyira aktuális 2012-ben, mint egy jófajta vita azon, hogy most akkor a Depeche Mode-osok a köcsögök vagy a pokolgépesek. A helyszín a Petőfi Rádió Magyar Zenei Nagyszínpad, ahol ironikus módon a nap első és egyetlen magyar fellépőjét, a Superbuttot már délután kettőkor a színpadra zavarják, pedig az ő jelenlétük még aktuális is, hiszen a budapesti zenekar egy kimondottan állat, a korábbiaknál komplexebb és metálosabb lemezzel jelentkezett idén Music For Animals címmel. A Superbutt után 15.15-kor a kaliforniai Ignite slattyog fel a színpadra, amelyet a hazai koncertlátogatók már jól ismerhetnek - nem utolsósorban azért is, mert az énekes, a Pennywise-ban is frontemberkedő Téglás Zoli magyar származású (ő azonban hátműtéte miatt ezúttal nem lesz ott a színpadon: a Sense Field énekese, John Bunch fogja helyettesíteni). Ők ugyan körülbelül a paleolit korban adtak ki utoljára nagylemezt (egészen pontosan 2006-ban, a remekül sikerült Our Darkest Dayst), de az általuk játszott pozitív, kimondottan slágeres hardcore-punk koncerten még mindig tud azért szórakoztató lenni.

16.45-kor, tehát vélhetően még mindig verőfényes napsütésben és harminc-egynéhány fokos melegben kezdő Moonspellben mára már csak az a különleges, hogy az első portugál metálzenekarról beszélünk, amely nemzetközi sikereket is tudott aratni. Mindez úgy 1996 táján volt, az Irreligous lemezzel, amit aztán soha többé nem tudtak megismételni, hiába próbálkoztak - az akkori korszellemhez méltóan - a reneszánszukat élő Depeche Mode-os dalstruktúrákkal és elektronikával a rá következő Sin/Pecado lemezen, illetve - amikor ez nem vált be - tértek vissza a már jól bevált gót metálhoz. Az utánuk, 18.15-től játszó Hammerfallban viszont egyértelműen a rockzene egyik háborús bűnösét tisztelhetjük, hiszen 1997-es debütáló lemezüktől (Glory For The Brave) kezdve pontosan ugyanazt a bőrös-szegecses-ökölrázós, nyolcvanas évekből itt ragadt heavy metalt játsszák, amit a jobb ízlésű emberek boldog sóhajjal temettek el egykor. A retró metál miattuk is visszatért, hogy azóta ismét ciki legyen, a Hammerfall viszont sajnos még mindig nem oszlott fel.

Az olasz Lacuna Coilról (19.45-től) mindössze annyit érdemes elmondani, hogy a kilencvenes évek vége felé egyike volt a The Gathering nyomán induló, női és férfiéneket váltogató, egyen-gótmetál csapatoknak, és azok közül is a másodvonalat képviselte, úgyhogy teljesen érthetetlen a pozíciója, hiszen a lakossági metálos Hammerfallt Magyarországon vélhetően még mindig többen szeretik, a Moonspell pedig legalább csinált egyszer egy jó lemezt. A záróakkordnak (21.30) beállított norvég Dimmu Borgir körül ugyanakkor jó egy évtizedig komoly hiszti volt, hiszen a black metalból indult zenekar a Cradle Of Filth mellett az egyik első volt azok között, akik ezt a goromba és barátságtalan műfajt populárissá tették, kivíva ezzel a hardcore feketefém-hívők osztatlan gyűlöletét. Jó lemezt azonban ők sem csináltak már elég régóta - sőt, jobban belegondolva: gyakorlatilag az egész Dimmu Borgir-diszkográfia egy Boris Vallejo-szerű giccsparádé -, a legutóbbi anyagukról pedig a viszontagságos és igen-igen obskúrus tagcseréken túl semmit nem lehet elmondani, legföljebb még annyit, hogy képesek voltak az Abrahadabra címet adni neki, és ezt valószínűleg komolyan is gondolják.

augusztus 8.

szerda

A metálnap összes fellépőjénél vállalhatóbb az amerikai Ministry, amelyet szerencsére most nem zavarnak ki a Nagyszínpadra délután fél négykor, mint 2006-ban, hanem kaptak egy tisztességes időpontot az A38 Színpadon. A rideg, indusztriális zenéből gitárcentrikus, de még mindig hideg és irgalmatlan indusztriális metálzenekarrá avanzsálódott, mostanában is korrekt lemezeket gyártó zenekar neve egyet jelent Al Jourgensen gitáros-énekes-heroinista-megmondóemberrel, aki pár éve már feloszlatta egyszer a bandát, úgyhogy érdemes őket elcsípni, hátha megint meggondolja magát (A38 Színpad, 21.40).

augusztus 9.

csütörtök

Ami tavaly a Deftones volt, az idén a Korn lesz - gondolhatták a szervezők, amikor lekötötték a kilencvenes évek nu metal divatjáért felelős amerikai bandát, csak a gond az, hogy amíg a Deftones már rég maga mögött hagyta a stílus kliséit, és igazi, felnőtt zenekarrá érett, addig a Korn úgy tíz éve csak szenved és szenved. Legutóbb a dubsteptrendet próbálták kihasználni azzal, hogy meghívták Skrillexet és a haverjait a stúdióba vendégeskedni: a végeredmény egy már-már fájdalmasan rossz lemez lett (The Path Of Totality). Ettől még megkapták a főműsoridőt a Nagyszínpadon (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30).

augusztus 12.

vasárnap

Ezek után aztán semmi nem lesz a zsánerben egészen vasárnapig, amikor is egy hihetetlenül irracionális helyszínre, az elektróra specializálódott Arénába sikerült odaszervezni a svéd Amon Amarthot, amely egyszerű, kőbunkó death metalt játszik a skandinávokra jellemző vikingretorikával dúsan nyakon öntve. Valószínűleg az év sajtófotói fognak elkészülni a szakállas metálarcok gitárhersegtetése elől menekülő külföldi partiarcokról, és ha másért nem, ezért a látványért mindenképp megéri odamenni. (Aréna, 18.00)


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.