Metal

Lottyadt bőrnadrágok

  • V. Á.
  • 2012. szeptember 2.

Zene

Közkeletű tény, hogy régen minden jobb volt, így a Sziget is évről évre egyre rosszabb, idén viszont tényleg könnyes szemmel lapoztam végig a tavalyi metálajánlót, és sírtam vissza azt a felhozatalt, aminek láttán 2011-ben még majdnem köpnöm kellett.

Itt ugyanis nincs már úgymond valódi felhozatal, eltekintve a hivatalos metálnapnak kinevezett nulladik nap irgalmatlan, tíz évvel ezelőtt is vércikinek számító zenekarokkal teletöltött retrójától, amit csak a frissiben újjáalakult Refused, egy, a tavalyi Deftoneshoz hasonló nagyvad vagy a thrash metalban ma is rendkívül ütős (idén végül is a Fezenre látogató) Machine Head és Testament kettőse menthetett volna meg.

augusztus 7.

kedd

A bevezetőben említett metálnap körülbelül annyira aktuális 2012-ben, mint egy jófajta vita azon, hogy most akkor a Depeche Mode-osok a köcsögök vagy a pokolgépesek. A helyszín a Petőfi Rádió Magyar Zenei Nagyszínpad, ahol ironikus módon a nap első és egyetlen magyar fellépőjét, a Superbuttot már délután kettőkor a színpadra zavarják, pedig az ő jelenlétük még aktuális is, hiszen a budapesti zenekar egy kimondottan állat, a korábbiaknál komplexebb és metálosabb lemezzel jelentkezett idén Music For Animals címmel. A Superbutt után 15.15-kor a kaliforniai Ignite slattyog fel a színpadra, amelyet a hazai koncertlátogatók már jól ismerhetnek - nem utolsósorban azért is, mert az énekes, a Pennywise-ban is frontemberkedő Téglás Zoli magyar származású (ő azonban hátműtéte miatt ezúttal nem lesz ott a színpadon: a Sense Field énekese, John Bunch fogja helyettesíteni). Ők ugyan körülbelül a paleolit korban adtak ki utoljára nagylemezt (egészen pontosan 2006-ban, a remekül sikerült Our Darkest Dayst), de az általuk játszott pozitív, kimondottan slágeres hardcore-punk koncerten még mindig tud azért szórakoztató lenni.

16.45-kor, tehát vélhetően még mindig verőfényes napsütésben és harminc-egynéhány fokos melegben kezdő Moonspellben mára már csak az a különleges, hogy az első portugál metálzenekarról beszélünk, amely nemzetközi sikereket is tudott aratni. Mindez úgy 1996 táján volt, az Irreligous lemezzel, amit aztán soha többé nem tudtak megismételni, hiába próbálkoztak - az akkori korszellemhez méltóan - a reneszánszukat élő Depeche Mode-os dalstruktúrákkal és elektronikával a rá következő Sin/Pecado lemezen, illetve - amikor ez nem vált be - tértek vissza a már jól bevált gót metálhoz. Az utánuk, 18.15-től játszó Hammerfallban viszont egyértelműen a rockzene egyik háborús bűnösét tisztelhetjük, hiszen 1997-es debütáló lemezüktől (Glory For The Brave) kezdve pontosan ugyanazt a bőrös-szegecses-ökölrázós, nyolcvanas évekből itt ragadt heavy metalt játsszák, amit a jobb ízlésű emberek boldog sóhajjal temettek el egykor. A retró metál miattuk is visszatért, hogy azóta ismét ciki legyen, a Hammerfall viszont sajnos még mindig nem oszlott fel.

Az olasz Lacuna Coilról (19.45-től) mindössze annyit érdemes elmondani, hogy a kilencvenes évek vége felé egyike volt a The Gathering nyomán induló, női és férfiéneket váltogató, egyen-gótmetál csapatoknak, és azok közül is a másodvonalat képviselte, úgyhogy teljesen érthetetlen a pozíciója, hiszen a lakossági metálos Hammerfallt Magyarországon vélhetően még mindig többen szeretik, a Moonspell pedig legalább csinált egyszer egy jó lemezt. A záróakkordnak (21.30) beállított norvég Dimmu Borgir körül ugyanakkor jó egy évtizedig komoly hiszti volt, hiszen a black metalból indult zenekar a Cradle Of Filth mellett az egyik első volt azok között, akik ezt a goromba és barátságtalan műfajt populárissá tették, kivíva ezzel a hardcore feketefém-hívők osztatlan gyűlöletét. Jó lemezt azonban ők sem csináltak már elég régóta - sőt, jobban belegondolva: gyakorlatilag az egész Dimmu Borgir-diszkográfia egy Boris Vallejo-szerű giccsparádé -, a legutóbbi anyagukról pedig a viszontagságos és igen-igen obskúrus tagcseréken túl semmit nem lehet elmondani, legföljebb még annyit, hogy képesek voltak az Abrahadabra címet adni neki, és ezt valószínűleg komolyan is gondolják.

augusztus 8.

szerda

A metálnap összes fellépőjénél vállalhatóbb az amerikai Ministry, amelyet szerencsére most nem zavarnak ki a Nagyszínpadra délután fél négykor, mint 2006-ban, hanem kaptak egy tisztességes időpontot az A38 Színpadon. A rideg, indusztriális zenéből gitárcentrikus, de még mindig hideg és irgalmatlan indusztriális metálzenekarrá avanzsálódott, mostanában is korrekt lemezeket gyártó zenekar neve egyet jelent Al Jourgensen gitáros-énekes-heroinista-megmondóemberrel, aki pár éve már feloszlatta egyszer a bandát, úgyhogy érdemes őket elcsípni, hátha megint meggondolja magát (A38 Színpad, 21.40).

augusztus 9.

csütörtök

Ami tavaly a Deftones volt, az idén a Korn lesz - gondolhatták a szervezők, amikor lekötötték a kilencvenes évek nu metal divatjáért felelős amerikai bandát, csak a gond az, hogy amíg a Deftones már rég maga mögött hagyta a stílus kliséit, és igazi, felnőtt zenekarrá érett, addig a Korn úgy tíz éve csak szenved és szenved. Legutóbb a dubsteptrendet próbálták kihasználni azzal, hogy meghívták Skrillexet és a haverjait a stúdióba vendégeskedni: a végeredmény egy már-már fájdalmasan rossz lemez lett (The Path Of Totality). Ettől még megkapták a főműsoridőt a Nagyszínpadon (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30).

augusztus 12.

vasárnap

Ezek után aztán semmi nem lesz a zsánerben egészen vasárnapig, amikor is egy hihetetlenül irracionális helyszínre, az elektróra specializálódott Arénába sikerült odaszervezni a svéd Amon Amarthot, amely egyszerű, kőbunkó death metalt játszik a skandinávokra jellemző vikingretorikával dúsan nyakon öntve. Valószínűleg az év sajtófotói fognak elkészülni a szakállas metálarcok gitárhersegtetése elől menekülő külföldi partiarcokról, és ha másért nem, ezért a látványért mindenképp megéri odamenni. (Aréna, 18.00)


Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.