augusztus 8.
szerda
A mérhetetlenül dilis, ugyanakkor minden határon túl energikus berlini (elektro-)punk kollektíva, a Bonaparte (A38 Színpad, 15.00) mindenekelőtt meghökkentően extravagáns élő fellépéseiről híres. Minderről már megbizonyosodhatott a magyar publikum is, hiszen tavaly májusban egyszer már felléptek (frenetikus közönségreakciókat kiváltva) a Merlinben - a cikkíró speciel egy mobil EKG-egységgel a nyakában nézte végig az attrakciót, folyamatosan attól parázva, mikor törik össze a pogózók a drága berendezést. A Bonaparte amúgy nem kímélte a lemezvásárlókat sem: eddig két albumuk jött ki, legutóbb pedig egy dupla élő lemezzel kedveskedtek a kitartóan addikt vinilgyűjtőknek. A csapat számos kitüntetést is elnyert, de a koncertlátogatók számára biztatóbb hír, hogy nagyon üt, amit a színpadon művelnek: félig kabaré, félig csaknem állathecc. S ha nem említettük volna, a punkból energiát merítő kollektíva maga a Berlint oly jellemző, megtestesült multikulti és nemzetköziség: a karizmatikus zenekarvezető/frontember, a szerzőként és előadóként is jeleskedő Tobias Jundt például svájci, de akad a csapatban lengyel, francia, panamai, brazil, új-zélandi, sőt mutatóba még német is.
Az 1990 óta létező Saint Etienne (Aréna, 19.30) az angol zenei színtér a maga látszólagos könnyedségében csodálatra, játékosságában tiszteletre méltó intézménye - tagjai élő klasszikusok, akik manapság is buzgón és eredményesen alkotnak, ami a legjobb recept a puszta nosztalgia-zenekarrá válás ellen. A nevét a maga korában menőnek és szexinek számító francia futballcsapat után választó zenekart az addig újságíróként jeleskedő (kritikusként még a Stone Roses első albumát méltató) Bob Stanley és a dj-ként is respektált Pete Wiggs alakította, közvetlenül a második szerelem nyara után, s annak határozott örököseként. Kezdetben az volt a koncepció, hogy minden számot más énekeljen, de kisvártatva egyértelmű lett, hogy Sarah Cracknell az ideális választás - az ő bársonyos hangja nélkül a lényeg veszne el a Saint Etienne-ből. Receptjüket nem egyszerű definiálni: annyi biztos, hogy a diszkó- és funkhagyomány, a hatvanas-hetvenes évek alkalmazott és alkalmi easy listening muzsikája, a nyolcvanas-kilencvenes évek elektronikus tánczenéje egyesül a nagyon is személyes és tipikusan brit dalszerzői (pop)tradícióval. Az alkotórészek egyensúlya időről időre változhat - volt, amikor majdnem folkos, erősen retró jellegű tánczenék készültek, máskor jóval erősebbnek bizonyult a kortárs diszkókultúra, a house hatása. De a legfontosabb, hogy pályafutásuk során többtucatnyi remekbeszabott s mellesleg jól táncolható dalt írtak! Az idei, a kritika által már az egekbe menesztett Words and Music by Saint Etienne is bizonyítja, hogy még mindig tudnak okos, intelligens, szellemes és szórakoztató tánczenét gyártani - sőt ehhez még jól is jön a sok évtizedes tapasztalat.
augusztus 9.
csütörtök
Egy igazi intézmény, a húsz éve aktív, sokszoros Grammy-győztes The Roots (Pop-Rock Nagyszínpad, 15.00) lép fel csütörtök délután, amely már réges-rég nem csupán feszegeti, de át is törte a feketének nevezett zene különböző műfajai (soul, funk, dzsessz, hiphop, rhythm & blues) közötti határokat. S bár újabb lemezeik tán nem oly erősen innovatív jellegűek (habár, mint a tavalyi díjeső tanúsította, továbbra is nagy hatásúak), mint a kilencvenes években készített alaplemezek, egy több estére (illetve délutánra) való repertoárral a hátuk mögött, ráadásul amúgy is kiváló előadók lévén még ezt a korai időpontot is képesek ünneppé varázsolni.
Aztán a legnagyobb örömmel köszönthetjük hazánkban a jeles nyugati fesztiválok ünnepelt indie-pop-dance zenekarát, a Friendly Firest (A38 Színpad, 19.50),melynek koncertjei alatt bármikor végig lehet ugrálni egy-másfél órát. Ed Macfarlane énekes és triója (Jack Savidge, Edd Gibson és ő kamaszkoruk óta ismerik egymást) három éve robbant be a komoly kritikai és közönségsikert arató Friendly Fires albummal - rajta olyan, nem csupán egynyári slágerekkel, mint a Jump in The Pool, a Skeleton Boy vagy a Paris. Igazi szeretetre méltó, okosan könnyed, rafináltan egyszerű zenét csinálnak, amelyben perfekt egységet alkot a jól megírt dalszöveg és a nem túl szofisztikált, de annál célravezetőbb s minél többeket megmozgató groove. Meglehet, igaz, amit magukról állítanak, s főleg a régi Kompakt kiadós minimál/microhouse/techno lemezek, Carl Craig és Prince inspirálták őket leginkább - de nekünk úgy tűnik, hogy legalább ilyen erős hagyaték számukra a Talking Heads-örökség is. Az egy éve kijött második, Pala című album még az előzőnél is jobban sikerült: olyan hatásos indie-funk-diszkó koktélt kevertek ki, ami után szem nem marad szárazon, sem láb mozdulatlan. A Hawaiian Air, a Hurting vagy a Blue Cassette a szó legjobb értelmében vett slágerek, amelyeket legalább olyan jó együtt énekelni, mint amennyire élvezetes táncolni rájuk.
augusztus 10.
péntek
Egészen különös hangulatú (eme összeállításban kivételként nem feltétlenül táncolós) muzsikát készít és ad elő a négy, eredetileg Leedsből indult, ám manapság már Londonban élő zenész - a Wild Beasts (A38 Színpad, 16.30) három, önmagában is erős albuma egyaránt ínyenceknek való csemege. A kvartett hangzásának legfőbb formálója természetesen a gitáros-énekes Hayden Thorpe - az ő egészen valószínűtlen regisztereket bejáró, sokszor falzettba hajló hangja különös drámaiságot kölcsönöz a Wild Beasts dalainak. A dalokká formált leplezetlen kitárulkozás és nyers érzékiség rendre megfelelő zenei körítésben jut el a befogadóhoz, aki joggal érezheti úgy: egy sajátos szeánsz, beavatási szertartás részese lehetett, s ennek nyomán bebocsáttatást nyert Thorpe titokzatos és intim világba. Dalaik sokszor afféle túlfűtött kabarékupléknak tűnnek, máskor hamis kovbojidillt sugároznak, újabb keletű számaikban pedig visszafogottan bár, de flörtölnek az elektronikus tánczene lüktetésével, a szintihangzással is. A koncerteken, akárcsak a lemezeken, a főhős a vokálszólamokat néha testvériesen megosztja Tom Fleming basszerrel, de a munka oroszlánrésze (hogy egyik slágerükre - Lion's Share - utaljunk) akkor is rá marad. A koncerten azonban reméljük, nyilvánvaló lesz, milyen remekül működik együtt a négy alaptag a színpadon.
Tiga (A38 Színpad, 01.00 - eredetileg Tiga James Sontag; természetesen részben magyar származású) nem csupán a kanadai elektronikus tánczene apostola, de a világ klubkultúrájának élő klasszikusa, aki dalszerző-előadóként is képes volt olyan sikereket aratni, mint dj-ként, a Turbo Records kiadó gazdájaként és trendformáló személyiségként. A korai szubkulturális (nagyjából electroclash) slágerek (mint a Sunglasses At Night című Corey Hart-feldolgozás) és a kritikailag is respektált, nagy sikerű elektro-pop-house albumok (mint a 2006-os Sexor vagy a 2009-es Ciao!) a tömérdek remix, EP, maxi, a más álnevek alatt készített gátlástalan, célratörő tánczenék (az utóbbi néhány évben főleg ZZT néven ad ki elektroid partimuzsikákat Florian Senfter, alias John Starlight oldalán) - mind-mind egy nyughatatlan, kreatív elme munkájának gyümölcsei. A hatás szempontjából szinte mindegy, hogy csak zenéket passzít egymáshoz, vagy használatba veszi a mikrofonját is - Tiga igazi karizmatikus figura, akinek gondosan kifundált kézmozdulataira lábak ezrei lendülhetnek mozgásba.
augusztus 11.
szombat
A Two Door Cinema Club (Pop-Rock Nagyszínpad, 18.00) három vidám sráca Észak-Írországból, egy hagyományosan nem éppen mókával teli környékről érkezett - de zenéje maga a gátlástalan popérzékenység. Amennyi szellemességet, könnyedséget és habkönnyű érzést bele lehet zsúfolni átlag háromperces pop-punk slágerekbe, azt megtaláljuk a dalaikban, amiket elementáris energiákkal tudnak elővezetni. A részben Philip Zdar (Cassius) segítségével felvett 2010-esTourist History maga a dance-punk slágerkatalógus - a szeptemberre várható új album, a Beacon remélhetőleg megismétli az előd sikereit.
Neil Barnes és Paul Daley duója, a Leftfield (Aréna, 19.30) alapvető, megkerülhetetlen szereplője volt a kilencvenes évek brit elektronikus zenei forradalmának - nélkülük nem lett volna olyan a szigetországi dub/technó/house szcéna, mint amilyennek megszerette a világ. Igazából sokkal inkább ügyes szintetizálók voltak, mintsem igazi telivér újítók, de két remek albumuk (Leftism, Rhythm and Stealth), néhány kulcsfontosságú maxijuk és remixük, továbbá a jól megtalált vendégvokalisták szinte névjegyükké vált, kreatív szerepeltetése (emlékezzünk csak a John Lydonnal közös Open Upra) halhatatlanná tette nevüket. Jó tíz éve, hogy közös kreatív energiáik megfogyatkozása nyomán a Leftfield megszűnt működni, két éve azonban Neil Barnes újjáalakította. Kísérő zenekara és a vendégvokalisták élén maga viszi tovább a nevet, s újítja fel eme utazó cirkusz élén a klasszikus repertoárt - míg Daley inkább saját szólóalbumára és dj-karrierjére koncentrál.
Amikor a négy kanadai, vagyis az Azari & III (A38 Színpad, 23.30) számos sikeres maxi után tavaly kiadta önmagukról elnevezett debütáló albumát, egyértelműnek tűnt, hogy újjászületett a nyolcvanas évek korai, vokális, italo- és elektropophatásoktól súlyosan fertőzött house-hangzása. Mindez persze alapvetően nagyon is mai, modern köntösben, s olyan slágerek képében, mint az azóta halálra remixelt Reckless With Your Love vagy a két éve éppen a Friendly Firesszel közösen készített Stay Here. Életerős, szexi tánczenét tolnak, és ez - hála két vokalistájuknak - élőben is átjön: reméljük, senki sem lesz rest énekszóval és tánccal köszönteni őket.
SebastiAn (A38 Színpad, 01.00), a még mindig fiatal francia előadó a néhány éve még hipermenőnek számító, mostanában inkább már megérdemelt helyére került (de továbbra is meglehetős respektussal kezelt) french electro hangzás egyik legmarkánsabb képviselője és szorgalmas megújítója: ügyes kezű producer és profi provokátor egy személyben. Remek EP-k és figyelemre méltó remixek után tavaly jelent meg Total című debütáló albuma - a meghökkentő gesztusai és életerős zenéi miatt amúgy is sztárstátuszt élvező szerb-francia zenész kiszámítottan véres és durván erotikus videoklippel promotálta első nagylemezét. A legkevesebb, hogy lendületes produkciót várhatunk tőle, valahol a dj-szett és a live act határmezsgyéjén: sok-sok szofisztikált döngöléssel.
augusztus 12.
vasárnap
Skream, Benga és a hozzájuk képest tán kevéssé ismert Artwork egyaránt a később dubstepként felcímkézett és megismert basszusnehéz műfaj pionírjai voltak: számaikkal ők formálták ezt a klasszikus formájában még izgalmas hangzásokkal operáló s megannyi zenekészítőt megihlető stílust. Amikor két éve összeálltak egy afféle elektronikus zenei szupergruppá, már lehetett érezni, hogy eljött az idő a továbblépésre: eredetileg a Magnetic Mant (Aréna, 19.30) is afféle dubstep csodatrióként hirdették, pedig két évvel ezelőtti debütáló lemezük a hagyományos dubstepkánonon való túllépésről és egy új szintézis születéséről szólt - ezt azóta, kevésbé szellemesen, bass musicnak szokás hívni. Idén Benga egy látványos gesztussal el is vágta az őt a dubstephez fűző kötelékeket, s határozottan elhatárolódott attól, ami mára többnyire lett belőle - s ezt mélyen meg is tudjuk érteni. Zenéjüket s közös live actjüket nem csak a brit elektronikus zenei innovációkra kihegyezett ínyenceknek ajánljuk - habár nekik mindenképpen!
