Pop + rock

Visszatérők és elsőáldozók

  • Nagy István
  • 2012. szeptember 2.

Zene

Valamiért az utóbbi időben mintha a páratlan években sikerül nívósabbra a Sziget felhozatala, de azért az idei menüben is találunk izgalmas zenekarokat és énekeseket, sok visszatérőt és a magyar közönség számára új arcokat is. A huszadik alkalommal megrendezendő fesztivál fellépői közül mi most közel húszat ajánlunk megtekintésre - mindegyiket a Pop-Rock Nagyszínpadon vagy az A38 sátorban kell keresni.

augusztus 8.

szerda

A hivatalosan első napnak (bár ez már kezdi jelentőségét veszteni a Szigeten) nevezhető szerdán 16.30-kor az a Glasvegas lép fel a Pop-Rock Nagyszínpadon, amelynek neve láttán a napnál is világosabb, hogy a zenészek a Glasgow és Las Vegas városneveket turmixolták össze. A skót Allan testvérek, a szigorúan felföldi akcentussal éneklő James és a gitáros Rab vezette zenekar szűk öt éve robbant be a köztudatba a szívszaggató Daddy's Gone slágerrel, melyet 2008-ban követett a Velvet Underground és a földiknek számító The Jesus & Mary Chain hatása alatt megszült, cím nélküli debütalbum. Ezután jött a féktelen turnézás, a droghegyek s a tagcserék, hogy végül a megtisztult tesók új kollégáik oldalán egy méltó folytatással, a Euphoric Heartbreakkel térjenek vissza a klubokba és a fesztiválokra. Ja, és ha ez bármennyit is számít: az Oasis befutásában is oroszlánszerepet játszó Alan McGee szerint a Glasvegas a legjobb skót zenekar, ha a fent említett elődöket nem számítjuk.

A koncertet követően érdemes átszivárogni az A38 Színpadhoz, ahol 18.00-kor lép színpadra Anna Calvi. Az angol hölgy napjaink kevés női gitárvirtuózának egyike (talán még az érdekes nevű Kaki Kinget említhetjük mellette), ráadásul ő nem a szokványos le-föl, hanem a körkörös pengetés híve a hangszeren. A harminc körül járó és hegedűművészként sem utolsó énekes-dalszerzőnő 2011 elején jelentette meg első, cím nélküli lemezét, mely kivétel nélkül remek kritikákat gyűjtött be, és a dalok hallatán sokan máris PJ Harveyt és Siouxsie Sioux-t kezdték emlegetni - pedig Anna olyan zenei jogelődöket nevezett meg, mint David Bowie, Jimi Hendrix, Captain Beefhart, Nina Simone és a Rolling Stones.

Anna Calvi után ugyanitt a Magyarországon legutoljára idén tavasszal fellépő és általunk is meginterjúvolt alternatív rockzenekart, a dEUSt ajánljuk (A38 Színpad, 19.50). A derék belgák, mióta legutóbb nálunk jártak, kiadtak egy új lemezt, a Following Sea-t, amit könnyű lenne azzal elintézni, hogy csupán a tavalyi Keep You Close albumról lemaradt dalokat tartalmazza, ami végül is igaz, de nagyon is jó számokról van szó. Aki nem fért be az A38 hajóba tavasszal, most befurakodhat a jóval nagyobb A38 sátorba, hogy az újabb darabok mellett végigőrjöngjön olyan vitathatatlan dEUS-klasszikusokat, mint a Suds & Soda, a Hotellounge, a Little Arithmetics, a For The Roses, az Instant Street, a 7 Days 7 Weeks, a Favourite Game, az Architect vagy akár a főműnek is tekinthető Popular Culture.

Van, akik szerint lassacskán már a Placebo (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30) is megkaphatná a magyar állampolgárságot, de a velük meglehetősen rokon lelkületű Depeche Mode-hoz és, mondjuk, a Prodigyhez hasonlóan Brian Molkóéknak is simán bérelt helyük van bármilyen komoly külföldi fesztivál headlinereként. Lehet, hogy az utóbbi időben már nem olyan lemezeket gyártanak, mint a torzult fejű gyereket ábrázoló debütalbum, a nagy-nagy befutást meghozó Without You I'm Nothing vagy a magas lécet még utoljára átvivő Sleeping With Ghosts, de az biztos, hogy a fiatal Steve Forrest 2008-as érkezése felfrissítette a korai glambandáktól oly sokat tanuló zenekart. Az amerikai dobossal kiegészült trió koncerten amúgy hattagúra duzzad, és a Szigeten valószínűleg előad egy-két számot a készülő hetedik lemezről, meg persze jó pár régi slágert, köztük talán a Pure Morningot is, a Placebo Smoke On The Waterét, amit pont ezen okok miatt a 2003-as turné óta eléggé hanyagolnak.

augusztus 9.

csütörtök

A két, szóban forgó színpadról ezen a napon a Max•mo Parkot ajánljuk a Sziget-látogatók figyelmébe. A lendületes angol zenekar kalapos frontembere, az irodalomtanár végzettségű Paul Smith úgy néz ki, mintha Jacques Tati belecsöppent volna egy Dickens-adaptációba, ráadásul koncert közben szívesen olvasgat fel naplójából olyan benyomásokat, amelyeket napközben a fesztiválozók között császkálva jegyez fel. Az öttagú Max•mo Park a neo-posztpunk tetőzésekor (nem kis mértékben Paul Weller néhai zenekarára, a Jamre hajazva), 2005-ben bukkant fel, 2009-ben egyszer már megjárta a Szigetet is. Azóta volt egy kis leállás (közben Smith szólólemezt jelentetett meg), nemrégiben viszont a tagok egyesítették erőiket, és egy erős negyedik albummal, a korábbi munkáikhoz képest elektronikusabb megszólalású The National Health-szel jelezték, hogy a brit gitárzenekarokat továbbra sem szabad leírni (Pop-Rock Nagyszínpad, 18.00).

augusztus 10.

péntek

Maradjunk még a briteknél és a gitárzenéknél: a fesztivál harmadik napján játszik a csupán tavalyelőtt alakult The Vaccines (Pop-Rock Nagyszínpad, 16.30),amelynek a zenéjében a Strokes randevúzik az Oasisszel. 2011-es bemutatkozó lemezük, az önironikus című What Did You Expect From The Vaccines? volt szinte az egyetlen olyan indie-album a tavalyi mezőnyben, amit nem húztak le a kritikusok, köszönhetően minden idők egyik legjobb nyitódalának, a Wreckin' Barnak, valamint olyan jópofa slágereknek, mint az If You Wanna, az All In White vagy a szinte nemzedéki himnusznak tekinthető Post Break-Up Sex. És hogy a srácok mennyire belelendültek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy négy héttel a Sziget-fellépést követően megjelenik második munkájuk, a szintén beszédes című Come Of Age: szóval amolyan lemezelőzetes koncertre lehet számítani tőlük.

Akárcsak a nem mindennapi nevű The xx zenekartól (Pop-Rock Nagyszínpad, 19.45): az ő második albumuk egy héttel a Vaccinesé után érkezik szeptemberben. Ideje már, mert nagyon kedveljük ugyan a "régi" slágereket, de a gyorsan rotálódó popvilágban egy fiatal zenekar jobban teszi, ha nem vár sokat két megjelenés között. Az x betűt és a fekete göncöket ismét kultikussá varázsoló, 2009-es debütje óta trióvá zsugorodott, zeneileg nehezen belőhető The xx (maradunk náluk is az indie-nél) olyan (lassú és sötéten hangulatos) dalokkal vált népszerűvé, mint a Crystalised, a VCR, az Islands és a Basic Space, és akkor legyen még egy párhuzam a Vaccinesszel: nekik is van egy zseniális nyitódaluk, ami szimplán az Intro címre hallgat. A szigetes koncert biztos nem fog hiányt szenvedni új számokban, nyilván felcsendül majd az új maxi, az Angels, és még jó pár szám a várva várt Coexist albumról (meglepődtünk volna, ha nem szerepel a címben x betű!).

augusztus 11.

szombat

Első magyarországi koncertjét adja szombaton 15.00-tól a Pop-Rock Nagyszínpadon a változatos karriert befutó Noah & The Whale. Charlie Fink és zenekara amolyan folk-rock kommunaként kezdte pályafutását, és 2008-ban még a brit top 5-be is bejutott a 5 Years Time slágerrel, de aztán Laura Marling nemcsak az együttest hagyta ott egy szédületesen sikeres szólókarrierért, hanem a magánéletben a frontembert is. Ezután jött minden idők egyik legszívszaggatóbb bánatalbuma: az elég komoly szimfonikus aláfestést kapó 2009-es The First Days Of Spring szinte összes dalában a szakításon rágódik az énekes. De hogy mennyire túltette magát rajta, jól bizonyítja, hogy a harmadik lemez, a tavalyi Last Night On Earth a korábbi folkosabb és depresszív hangulatot vidám diszkó-rockra váltja olyan energikus slágerek révén, mint a L.I.F.E.G.O.E.S.O.N., a Tonight's The Kind Of Night vagy az Opust szerencsére csak a címében megidéző Life Is Life.

Ezután ismét egy magyarországi visszatérő, meglehetősen korai időpontban: The Horrors (Pop-Rock Nagyszínpad, 16.30). Noha a zenéjük sokat változott a 2007-es Strange House gótikus világa óta, nehéz Farris Badwanékat verőfényes napsütésben elképzelni. Amíg a debütre a Cure, a Siouxsie & The Banshees és a Bauhaus hatott, addig a két évvel későbbi Primary Colours egy disszonánsabb, zajosabb alkotás lett, ami talán azért is volt lehetséges, mert a Portishead vezéragya, Geoff Barrow ült a produceri székben. Azt javasolta a srácoknak, hogy a harmadik albumot már saját maguk csinálják, és mennyire igaza lett: a 2011-es Skying számos év végi lista élmezőnyében felbukkant. Erre az albumra már olyan, poposabb világot képviselő elődök hatottak, mint a Suede, a Chemical Brothers és a Simple Minds - az utóbbi referenciát a mai napig tagadja a zenekar, de mi meg előbb hisszük el, hogy Elvis él.

A Horrors után rengeteg idő van eljutni az A38 Színpadig, ahol 19.50-ig kell várni Fink fellépésére (akinek természetesen semmi köze a fentebb említett Noah & The Whale Charlie Finkjéhez). A név amúgy nemcsak a Fin Greenall néven született negyvenéves úriembert takarja, hanem trió felállású együttesét is (Guy Whittaker basszusgitáros és Tim Thornton dobos kíséri). Fink egy klasszikus énekes-dalszerző akusztikus gitárral és szomorkás számokkal (sok esetben dzsessz-, blues-, folk- és dubelemekkel), éppen ezért meglepő kissé, hogy a szinte kizárólag elektronikus előadókra szakosodott Ninja Tune istállójába tartozik. A korábban Amy Winehouse-zal, John Legenddel és Professor Greennel is kollaboráló dalnok eddig négy (más források szerint öt) lemezt jelentetett meg, melyek közül a legtöbben a 2006-os Biscuits For Breakfastre és a tavalyi Perfect Darknessre esküsznek.

És akkor a nap végére egy merőben más attitűddel rendelkező előadó, aki nem más, mint Kutya Úr, vagyis a Calvin Cordozar Broadus, Jr. néven anyakönyvezett Doggfather, azaz Snoop Dogg. A folyamatosan balhéba keveredő rapper szintén nem először jár Magyarországon (bár a Szigeten most köszönthetjük első ízben), és szerencsére hozzánk még beengedik, ellentétben, mondjuk, Ausztráliával. Snoop egy igazi pimp, a fícsöringek királya, aki mindenkinél vendég, és akinél mindenki vendég, akivel ugyanolyan szívesen dolgoznak a nyálgépek (Akon, R. Kelly), mint a metálfejek (Korn) vagy a britpop-héroszok (Damon Albarn). A Doggfather nemcsak rappel, hanem színjátszik, rendez, filmes céget üzemeltet, valóságshow-t forgat, meg még amit el nem merünk képzelni. Persze a legtöbben azért a nyugati parti hiphopjáért szeretik őt, a Doggystyle albumért, meg az olyan dalaiért, mint a What's My Name, a Drop It Like It's Hot, az I Wanna Love You, a Signs, a Sexual Eruption vagy a Sweat. ' az, aki akkor is best of szettet játszik, ha egy csomó slágert kihagy, mert úgyis van helyettük sok másik, és szintén ő az a figura, akire azt szokás mondani, hogy egy nap alatt több dolog történik vele, mint velünk egész életünkben (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30).

augusztus 12.

vasárnap

Természetesen egy visszatérővel nyitjuk a zárónapot: 15.00-tól a Pop-Rock Nagyszínpadon dübörög a trió felállású The Subways. Ők negyedszerre vannak itt, legutóbb tavasszal láthattuk őket a hajón, ahol megígérték, hogy majd a Szigeten is óriási bulit csapnak. Nem is nagyon tudnánk máshogy elképzelni, hiszen a hiperpozitív frontember, Billy Lunn, az aranyos basszusgitáros csajt tökéletesen megtestesítő Charlotte Cooper és a mindenféle dobosklisének megfelelő Josh Morgan (aki amúgy Lunn édestestvére) igazi pörgős garázsrockzenekart alkot, lehengerlő partihimnuszokkal. A tavalyi Money And Celebrityt a korábban a Smiths- és Blur-albumokról ismert producerrel, Stephen Streettel elkészítő The Subwayshez képest kevesen csinálnak ennyire energikus és együtt énekelhető/headbangelhető/pogózható slágereket - aki nem hiszi, annak kiváló bizonyíték az Oh Yeah, a Girls & Boys, a kicsit B-52's-os It's A Party és a felülmúlhatatlan Rock & Roll Queen.

Az A38 Színpadon lép fel 18.00-tól az utolsó nap következő ajánlott fellépője, aki nem más, mint Beardyman. Az eredetileg Darren Foreman névre hallgató beatboxert sokan Dub FX-hez hasonlítják, és nem más hatott rá kiskorában, mint a Rendőrakadémia filmek hangutánzási mániájában szenvedő zsaruja, a Michael Winslow alakította Larvell Jones. Beardyman - akitől a Sacha Baron Cohen-féle inkognitós baromkodás sem áll távol - tavaly jelentette meg hülye című első albumát (I Done A Album) Aphex Twin- és Dizzee Rascal-paródiákkal, úgyhogy a Sziget-koncerten is biztosan lesz majd min röhögni.

Most pedig következzék egy párbaj, ugyanis két olyan bulit ajánlunk az alábbiakban, melyek egy időpontban zajlanak. A Pop-Rock Nagyszínpadon 19.45-kor kezd a sokak által imádott, míg mások által megvetett LMFAO, mely nem annyit tesz, hogy Laughing My Fucking Ass Off, hanem a Loving My Friends And Othersnek a rövidítése, legalábbis a zenészek szerint. A két tag rokoni kapcsolatban áll, ugyanis Redfoo a nála csak tíz évvel fiatalabb SkyBlunak a nagybátyja (azért ilyen nevek után ne csodálkozzunk a zenekari elnevezésen). A duó electropopja hallhatóan merített vállalható (2Pac, Run-DMC, James Brown) és kevésbé vállalható (Lil Wayne, The Black Eyed Peas) előadók munkásságából, bár a tagok szerint a Beatles és a Led Zeppelin is hatással volt rájuk (ennek nyomait még kutatják a tudósok, de Lady Gagánál is). A Party Rock Anthemet valószínűleg mindenki ismeri, akárcsak a Sexy And I Know It című slágert, és ugyan a fenti sorok nem nélkülözték az iróniát, mindenkinek szívesen ajánljuk az LMFAO partiszettjét, aki egy jót szeretne bulizni a színpad előtti hatalmas téren.

19.50-kor ugyanakkor az A38 Színpadon kezd a Lamb, mely zenekar 2003-ban fellépett már a Szigeten egy időjárási körülmények által sújtott fellépés erejéig, és idén a hajóra is eljutottak. Arra a koncertre nagyon sokan nem fértek be, úgyhogy itt az alkalom a pótlásra. A Lou Rhodes énekesnő és Andy Barlow producer alkotta kettős breakbeates, táncolható triphopja négy jó kis album erejéig varázsolta el a rajongókat az ezredfordulón, majd jött egy bő ötéves szünet, hogy aztán a duó újult erővel térjen vissza a színpadra 2009-ben. Tavalyra már egy album is összejött, ezzel turnézik még mindig a Lamb, de meglepődnénk, ha a sátorban nem hangzanának el olyan kultikus alapvetések, mint a Gorecki, a B Line, az All In Your Hands, a Cotton Wool vagy a Wonder.

Végül aztán ismét harc. A headliner párbaj résztvevői: a vörös sarokban (avagy az A38 Színpadán, 21.40-től) az angliai The Ting Tings. Harmadszor járnak Magyarországon (szigeteltek három éve, tavaly meg felléptek a VOLT-on), a második albumuknál tartanak, és fontos megjegyezni, hogy az idén februárban kiadott Sounds From Nowheresville fogadtatása eltörpült a 2009-es We Started Nothing megasikeréhez képest. Az indie-dance-pop duó ezúttal nem tudott That's Not My Name vagy Shut Up And Let Me Go kaliberű slágereket villantani, ami persze nem jelenti azt, hogy ez a Sziget-buli ne sikerülhetne jól. Katie White és Jules De Martino élőben még izgalmasabb produkciót nyújt, mint lemezen, és képesek még a gyengébb dalaikat is fergeteges partihimnuszokká duzzasztani.

A kék sarokban pedig a Las Vegas-i mormonok, vagyis a szintén triplázó The Killers (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30). Nekik valamiért mindig az a sors jut, hogy ők zárják a Szigetet a Nagyszínpadon, és amíg a 2007-es fesztiválon egy technikai malőröktől hemzsegő szettet kaptunk tőlük, addig egy évre rá már kiköszörülték a csorbát, és igazolták a hírnevüket. A new wave-es Hot Fuss, az erőteljes Bruce Springsteen-hatások alatt született Sam's Town és a főleg szintipopos ihletettségű Day & Age után egy hosszabb pihenőt iktatott be a zenekar (a szünetben a tagok közül Ronnie Vannucci dobos és a meglehetősen sótlan szólólemezzel előrukkoló Brandon Flowers volt a legaktívabb), de most már ismét együtt turnéznak, és csatlakoznak azon idei Sziget-zenekarok közé, melyek szeptemberben jelentetik meg következő albumukat. Az új munka Battle Born címre hallgat, s a Runaways című első maxi hallatán úgy tűnik, a Killers továbbra is a Coldplayjel harcol a következő U2 pozíciójának begyűjtéséért, mi pedig továbbra sem tudjuk értelmezni azt, hogy "are we human or are we dancer".


Neked ajánljuk