Fiatalon ugyanis nem tudta kikerülni apja hatását, és így lett jazz-zenész. De azt a bizonyos ötvenet a hatvan követte, és mivel már hat éve, hogy legutóbbi sorlemeze megjelent, igazi meglepetés, hogy a friss albumon, amelynek a címe Higher, beváltotta elhatározását. Amúgy ezzel kapcsolatban sokkal kifejezőbb az amerikaiak által használt art music, mivel ebben a kifejezésben nincs benne a „komolyzene” felsőbbrendűsége. Viszont illik Barber jazzes megszólalására, amely csupa intellektus és érzelem, választékosság és iróniával spékelt bölcselet. Persze a – most már inkább csak virtuális – lemezboltok „polcain”, a művészeti díjak odaítélésénél Barber továbbra is jazzénekesnőként szerepel, de az igazság az, hogy valójában besorolhatatlan, határokat feszegető alkotó.
Az „alkotás” kevés jazzt játszó muzsikus esetében annyira találó kifejezés, mint az övében. Kíméletlen pontossággal ügyel minden részletre, és a dalszöveg, illetve a narratív koncepció még az eddigi lemezeihez képest is fontosabb. Nem csak saját számait énekli és zongorázza, azokat viszont csak saját szöveggel. Amikor pedig ki akar bújni a maga szabta intellektuális fegyelem alól (mint ahogy mindig lerúgja a cipőt, ha leül zongorázni), akkor megszólaltat egy zenei persziflázsokkal finoman telepakolt, kamaszosan szertelen instrumentális szerzeményt. Barber most is, mint 2016-os koncertjén ugyanezen a helyszínen és ugyanezen a fesztiválon, Patrick Mulcahy bőgőssel és Jon Deitemyer dobossal lépett fel, és azóta talán mintha egy picit többet bízna rájuk. A két jól nevelt, túlkoros angol iskolásnak kinéző muzsikus pompás, feszes groove-okat, Barber mívességéhez méltó szólókat hozott. A fesztiválszervezők akár „nagyobb dobra” is verhették volna, hogy ezúttal ez volt az Észak-Amerikában lemezbemutató körúton járó Barber egyetlen európai koncertje. A Higher albumon megjelenő új dalciklus több, sokjelentésű és megkapó zeneiségű darabját hallhattuk, de nem egymás után, közben elhangzottak sztenderdek és a Barbernek oly kedves, sznobriasztó szövegű számok is, mint a Company és a The in Crowd. Barber ennél magasabbra nem is nagyon tehette volna a lécet.
Jó párosításnak tűnt, hiszen ugyanolyan besorolhatatlan, öntörvényű énekes-szerző-zongorista, mint a fő műsorszám főszereplője, mégis szinte lehetetlen feladat elé került Mózes Tamara, mert Barber után volt kénytelen fellépni. Leginkább world musicnak nevezhető az első részben előadott népdalfeldolgozás-ciklusa; különböző népek dalait egy sampler segítségével többszörözte és hangszerelte polifon, poliritmikus darabokká, mindegyiket eredeti nyelven énekelve, és így talán túl nagy földrajzi és stilisztikai ívet húzott. A második részben nem gép, hanem a csupaszív Benkó Ákos dobos szegődött mellé, olykor vokálozott vele, eredetivé tett sztenderdeket, és sajátokat is játszottak. Mózes Tamara nagy tehetsége, fantasztikus énektechnikája és műfajokon átlépő nyitottsága még keresi a legmegfelelőbb kifejezést magának, de már ez a keresés is különleges és merész.
GetCloser Jazzfest, MOMkult, március 30.
