Zene

Meglepő lenne-e, ha kiderülne, hogy a zsidó hitközség egyik legfőbb tisztségviselője a kommunista rendszer spiclije volt? Lenne-e, és ha igen, pontosan milyen típusú felháborodás lenne abból, ha a Szombat című zsidó kulturális folyóirat tényfeltáró cikket közölne arról, hogy egy főrabbi nemcsak a III/III-as ügyosztály jelentéstevője, de a keletnémet Stasi megbízható embere is volt? Más minőségű felháborodás lenne-e ez, mint amikor nem explicite zsidó spicliskedésre derül fény? Hát persze hogy. Mindenki tudja, hogy ha azok komcsik, az rosszabb, mint amikor mi magyarok vagyunk komcsik. Mi csak a karrierünket egyengettük, de a zsidó komcsik direkt beléptek a pártba meg az ávóba, hogy bosszút álljanak. Nyomulnak, ezért feltűnőek. Hallgatnak, meglapulnak, hogy ne tűnjenek fel, ez pláne feltűnő.

Amikor én iskolába jártam, nem volt szó individuális oktatásról, személyközpontúságról, de még a Waldorf-módszer sem volt központi kérdés. Ehelyett "pedagógusnak" nevezett kontraszelektált állami terroristák uralták az agyunkat és a mozgásterünket, főállásban kiabáltak és megszégyenítettek, szolgáltak és védtek, leadták a tananyagot, van még kérdés? Nincs. A gondolkodás, a vita se rövid, se hosszabb távon nem volt pálya, a szocializmus amúgy sem volt éppen a gondolkodás világa; a kifejlesztendő embertípus passzív volt, kívülről irányítható, hierarchiákban magát jól érző, deformált lelkű, alázatos barom.

Arundhati Roy könyve nyerte el a tavalyi Booker-díjat, amiről, úgy mondják, annyit érdemes tudni, hogy egyszerre jelent dicsfényt és jelentős összeget, kápé. A tavalyi Booker-díj az előbbieken felül jelentős médiasmúzt is eredményezett, gyaníthatóan a kedvezményezett külseje kapcsán. Ezt az eljárást erkölcsileg akár el is lehetne ítélni, ha nem lenne annyira jogos.

A téma - szomorú - az utcán (egy aluljáróban, egy lehúzott pecóban, ki tudja?) hever; kurrens ügy mostanában anyagosokról filmet készíteni, jönnek az újabb és újabb jelentések zsinórban a világ minden tájáról. Az elmúlt egy évben volt már brit, holland, wallesi, ez a mostani egy amerikai és független darab: Vondie Curtis Hall középszerű supporting színészből avanzsált középszerű filmrendezővé, a Gridlock´d az első munkája, a forgatókönyvet is ő jegyzi.

A Szegedi Egyetemi Színjátszó Társaság 1941-es Hamlet- könyvének hasonmás kiadása

"Ezt a környéket zsaruk lakják." Hatalmas tévedés lenne azt gondolni, hogy ilyet legfeljebb ábrándozó kisnyugdíjasok, hallucináló Teve utcai PR-előadók meg a kabinos bácsi a BM-üdülőből mondhat. Itt van például James Mangold, tisztességes hollywoodi forgatókönyv- és filmkészítő iparos, aki szintén erről fantáziált. Egészen pontosan egy jerseyi kertvárosról, ahová megfáradt zsaruk térhetnek haza műszak után, nem is akárhonnan. Naná, hogy a folyó túlpartjáról, a bűnös New York Cityből, ahol ami van, az minden, csak nem közbiztonság. Sebaj. Ott van Garrison N. J., a béke szigete. Takaros dácsák, takaros autók, kis feleségek meg egy zártkörű kocsma, a Négy Ász, ahol a szolgáló-védők kedvükre alázhatják egymást sörgőzös fejjel minden áldott este. Ezt a minimumot, amit tulajdonképpen minden nagyvárosi zsaru megérdemelne, ők valóban megkapták.

De mennyire nem! Mind gyakrabban teszi tiszteletét a földön, a látogatások epicentruma valahol Kaliforniában, közelebbről Hollywood tájékán keresendő. Szörnyű lehet odaát. Épp most fut a mozikban Al Pacino mint ügyeletes sátán (Az ördög ügyvédje), de már itt a konkurencia. Neve is van neki. Azazelnek hívják, ami -a rendező elmagyarázza - arámi nyelven a "megtestesült Gonoszt" jelenti. Ez jó: tizenharmadszorra kiokosodva olvasom majd újra Bulgakovot. Azazel - a filmbéli - arctalan, alaktalan figura, amolyan vándorlélek ő, igazi vagabundus: organizmusból organizmusba költözik, ha kinézett magának valakit, annak annyi. Azazel nem válogatós, sem részrehajló, egyszóval nehéz vele: ez lenne itten a film nagy metaforája, a napnál is világosabb. Az viszont már kevésbé érthető, miért zendít rá kényszeresen minden egyes delikvens a Rolling Stones Time Is on My Side című klasszikusára, sátáni kacajjal kísérve a dallamot. A fene se érti, nekem kicsit bonyolult ez a szimbolika.

Láttam egyszer egy videóklipet az MTV-n, vadászom azóta is, szegény nagymamám azért nem tudta rögzíteni az egyik kereskedelmi csatornán futó Tarkovszij-sorozatot, mert nekem a Manpower együttes Ready Or Not című felvételére van egy éve élesre töltve a videómagnó. Semmit nem tudok róluk, lehet, hogy vérciki lengyel technocsapat, de ez a darab nekem bejött. Látszólag semmi különös, fut az utcán egy rakás krapek, és azt üvöltik, "...are you ready... are you ready... are you ready...", és csak futnak, szaladnak, és csak kiabálnak, és amit hallunk, egyszer csak összefolyik, hogy egy új artikuláció bújjon elő a régi szövegből: "...ájaaé... ájaaé... ájaaé...", és futnak, biztos még akkor is, mikor a tévé már rég a Spice Girlst nyomatja. IRA-ügyben eddig nekem ez tűnik a leghitelesebb megszólalásnak. Igaz, messze lakom és alulinformált vagyok. Ám a helyzet(em) A bunyós után sem változott.

Nincs mese, újból és újból igazolódik a régi tétel. Még az is lehet, hogy a kor tehet róla, és nem a színháza, a néző a hibás, nem a színészek, de mindegy: igazi előadás többnyire szűk helyen, pincében, padláson, park mélyén vagy egy leánygimnázium levetett tornatermében jön létre. Amíg a kultúr- és egyéb politikusok az újonnan építendő nemzeti monstrumról povedálnak, itt is, ott is lesznek, akik játszani szeretnének és magukat mutogatni. Õk sem szükségképp jók, de mert távolabb esnek a magasztos eszmétől, legalább az esélyeik jobbak. Magasztosságból, az állami gondoskodás reprezentálásából nem lesz színház, legfeljebb az épülete.

"Kiáltozva, turbán nélkül, a gyász jeléül kopaszra borotvált fejjel szalad be Abu-Szád al-Harávi, a tiszteletreméltó kádi a palotába, egyenesen a kalifa színe elé siet, hogy nem éppen az udvari etikett szerinti viselkedésével rábírja a földi örömöknek élő uralkodót a Közel-Keletre betört európaiak, helyi szóval élve a franjok elleni hadjáratra. Ezzel a történettel kezdi könyvét a libanoni születésű Amin Maalouf, hogy azután a történész objektivitásával, az események folyamatához megfelelő helyen és mennyiségben hozzáfűzött kommentátorokkal, az eredeti arab források idézésével mutassa be a keresztes háborúkat arab szemmel, az iszlám vallást, népeinek kultúráját.

A normális kerékvágásnál nincs abnormálisabb dolog, de az emberek többsége még elképzelni sem meri, milyen következményekkel járhat a kizökkenés. Amikor kukorékol a vekker, a főnök butaságokat parancsol, a piacon meg elvész a bevásárlólista, akkor a lelkiismeretesebbek még fölteszik a kérdést, mi a faszér´ csinálom ezt az egészet, de egyre többen vannak, ráadásul egyre fiatalabbak, akik már nem kérdeznek semmit, csak sodródnak házirendjükkel az öregkor felé, nyalnak és nyelnek, teszik, amit kell. Időnként a szelepet is kiengedik, van, aki konditeremben, van, aki a Távol-Keleten, gyermekemberek társaságában.

"Pokolba az utókorral" - fakadt ki Kurt Weill egy alkalommal. "Addig akarom hallani a zenémet, amíg élek." Máskor meg azt mondta: "Attól még nem rossz egy zene, hogy populáris." Alighanem arról folyhatott polémia, hogy a klasszikus végzettségű mester számára nem degradáló-e, hogy kabarékban játsszák a dalait. Meg hogy ehhez mit szól az ő akadémikus nagyérdeműje.

Nagy idők nagy tanúja ő. Kamaszkora a negyvenes évek végén, a bebopkorszakban telt. Egyszer még Monkkal is játszott együtt, pelyhes állú legényke korában, Art Taylor helyett ugrott be, kapott érte tíz, azaz tíz dollárt. Aztán a következő néhány évtizedben Paul Motian játszott nagyjából mindekivel, aki a műfajban számít. (Amúgy örmény származású, szülei a törökországi pogromok elől menekülhettek az Államokba, és a nevét úgy ejti, hogy Mósn.) Két héttel ezelőtt Joe Lovano szaxofonossal és Bill Frisell gitárossal Budapesten lépett fel. Akik hallották, jó emlékezetükben őrzik meg a kis öregembert.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy azt a tömegpszichózist, amit rock and roll party néven hozott létre a Hungaria együttes valamikor a nyolcvanas évek elején, még az ezredfordulón sem felejtjük el. 1995-ben egy látványos zenekari összeborulás tanúja lehetett vagy hatvanezer álruhás jampec a Népstadionban, aztán Fenyő Miklós ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját, most pedig elkészült a Hungaria-dalokból egy musicalnek nevezett színpadi produkció, a Hotel Menthol, országos sztárokkal a főszerepben.