A zenekarainkat felkaroló külföldi kiadók ízlését abszolút rendben lévőnek találtuk: a Narancs által elért, az ügyben érintett zenekarok között van korszerű metált (Casketgarden, Stereochrist, illetve a metalcore Bridge To Solace), progresszív (Age Of Nemesis) és indie-rockot (The Moog, Amber Smith), valamint egy skát játszó zenekar is (Pannonia Allstars Ska Orchestra) - csupa masszív teljesítményre képes brigád. Mindahányan angolul énekelnek, ami itthon egyelőre még mindig jócskán megnehezíti a kiadóhoz és - ha csekélyebb mértékben is - a közönséghez jutást. Ebben az országban különben sem igen tudunk olyan független kiadókról, amelyek az efféle, jobbára underground zenékkel megfelelően tudnának bánni - amibe beletartozna az is, hogy a mozgásterüket nem zárják le Hegyeshalomnál. És persze ezeknek a zenekaroknak mind baromi mázlija is volt: kiadóikat nem zavarta, hogy olyan nevekkel kell dolgozniuk, amelyek a nemzetközi színtéren tökéletesen ismeretlennek számítottak. Elég volt, hogy meglátták bennük a fantáziát.
Alapok
A megkérdezett zenekarok döntő többségével kiadója először csupán egy lemezre kötött szerződést. Ez a gyakorlat a lemez megjelentetése után megváltozhat: a Casketgarden például a szlovák Metal Age Productionsszel a második lemeze előtt már úgy írt alá, hogy az új egyezség két és egy opcionális harmadik lemezre szólt - ez a metódus kisebb eltérésekkel tipikusnak mondható, de megeshet az is, mint a PASO esetében (kiadója az amerikai Megalith Records európai leányvállalata, a Megalith Records Europe), hogy minden újabb lemeznél új megállapodás köttetik a felek között. Bevett gyakorlat, hogy a lemezeket egy-két ezres példányszámban jelentetik meg - ahogy a PASO zenekarvezető-énekese, KRSA mondta: "Tragikomikus, hogy kétezer körüli eladott példány-szám már kiemelkedőnek hat nemzetközi szinten is, de itt tart a lemezipar." Ha ez a mennyiség elfogy, újabb kör következik - ameddig egy lemezre számottevő érdeklődés mutatkozik, addig nyomásban is tartják. A kiadott lemezek bolti forgalomba néhány nyugat-európai országban jutnak el (Németországot, Svájcot, Ausztriát, Spanyolországot, Franciaországot és a Benelux államokat vagy ezek nagyobbik halmazát majd' mindegyik zenekar említette), míg az USA-t vagy Japánt csak az egyik vezető amerikai progresszívrock-kiadóval, a Magna Cartával dolgozó Age Of Nemesis képes elérni ilyen módon. Ezért aztán több zenekarnál is (ilyen a Casketgarden vagy az osztrák-magyar psycheDOOMelic Recordsszal dolgozó Stereochrist) kulcsszerepe van a postai úton való terjesztésnek: közvetlenül a kiadótól vagy annak erre szakosodott lokális partnercégeitől gyorsan és megbízhatóan beszerezhetők a lemezeik azokról a területekről is, amelyeket a hagyományos módon képtelenek elérni. Szóba jöhet még a letöltés is: a Budapest Ska Mood című PASO-album például megvásárolható néhány ismertebb digitális zeneletöltő rendszerből is (iTunes, BuyMusic, MusicNet). A PASO és a Stereochrist számára fontos csatornának számít mindemellett, hogy a kiadóik istállójába tartozó zenekarok egymás lemezeiből is visznek a saját turnéikra, így a koncerteken ezeket a - hasonló stílusú - anyagokat is eljuttatják a célközönséghez.
A zenekarok a lemezfelvételre, az utómunkára és a korong, illetve a borító legyártására kapnak pénzt a kiadótól; a hozzájárulás a legtöbb esetben éppen elégségesnek mondható.
Mennyit, mire, miként
A summák ötszázezertől körülbelül egymillió-kétszázezer forintig ívelnek - ennyiből a középkategóriás hazai stúdiókban, ha igen szoros határidőkkel is, de kihozható egy tisztességesen megszólaló lemez. E mellé később (esetenkénti) turnétámogatás is jár, noha nem minden zenekarnak - megesik, hogy a turné költségeit a gázsiból meg a buli után eladott pólókból, lemezekből a zenekarnak kell fedeznie.
Az anyagiakon felül a kiadók promóciót biztosítanak; konkrét reklámokat is szponzorálnak, és gondoskodnak arról, hogy időben olvashatók legyenek recenziók és interjúk - fanzine-ekben és netzine-ekben feltétlenül, de a cikkünkben szereplő zenekarokról írtak már olyan tekintélyes szaklapokban is, mint a német Rock Hard vagy a holland Aardschock, ahová kiadói segítség nélkül csak óriási szerencsével kerülhet be egy zenekar. Ahogy Jakab Zoltán, a holland GSR Musickal dolgozó Bridge To Solace énekese mondja: "A kiadó szerződésben áll különféle cégekkel, hogy az aktuális megjele-nésekhez meglegyen a megfelelő reklámkampány. Németországban például az egyik legpatinásabb cég istállójához tartozunk, a Gordeon Musichoz, ők olyan művészekkel foglalkoztak, mint Tom Jones, Moby, a Kiss vagy az R.E.M., de van egy külön promofelelős Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban is." A cégek külföldi turnékhoz, fesztiválfellépésekhez is juttatják bandáikat. Az Amber Smith (és a német Kalinkaland Records) a turnék szervezését külön koncertszervezőre (a bookerre) bízza. A BTS is már évek óta a német Avocado Bookinggal dolgozik, amely egyike a két legnagyobb európai irodának azon a színtéren. A Stereochrist vagy a Casketgarden esetében a fellépéseket többnyire az együttessel közösen szervezik a kiadók (ez a módszer olykor éppen annyira eredményes lehet: a Stereochrist idén tavasszal fellép zsánere legnagyobb fesztiválján, a göppingeni Doom Shall Rise-on). Koncertek lekötéséhez olykor a kiadó neve önmagában is jelentős segítség lehet. "Olaszországba, Németországba is hívtak már minket amiatt, hogy a legnagyobb amerikai skakiadónál vagyunk (a Megalith az egykori, legendás Moon Ska Records utódja - G. A.), plakáton is hirdettek minket így, van egyfajta megelőlegezett bizalom emiatt" - mondta erről KRSA.
Neuralgikus pont a hazai bandák és külhoni kiadóik viszonyában az elszámolás. A kiadó által közölt adatok ellenőrzése ugyanis voltaképp lehetetlen; a zenekaroknak jóhiszeműen el kell hinniük, amit a tudtukra adnak. Ám úgy tűnik, ezek a cégek nem szívesen élnek vissza a bizalommal. A zenekarokat kisebb-nagyobb rendszeres-séggel értesítik az eladásokról: a The Moognak félévenkénti kimutatást ígér az amerikai MuSick Records, a BTS havonta kap elszámolást; a zenekarok folyamatos e-mail- és telefonkapcsolatban vannak a kiadójukkal, s ez elégségesnek bizonyul az ügymenethez. Az Amber Smith auditadatok alapján jut információkhoz, a PASO pedig a kezébe kapja a fizikailag legyártott hanghordozók 70 százalékát, így az eladott példányszámokkal ők inkább képben vannak. Náluk a digitális értékesítés körül támadhatnának bonyodalmak - itt marad a bizalom. Ami meg a promóciós munka hatékonyságát illeti, az a visszajelzésekből és a koncertlehetőségeken jól lemérhető.
A kapcsolattartás a kiadóval a zenekarok szerint nem különösebben nehézkes, bár adódnak kisebb-nagyobb gondok. A PASO számolt be részletesebben arról, hogy miért is lehet problematikus a földrajzi távolság: ezek a kiadók (bár némelykor kimondottan neves cégekről van szó) általában csupán pár személyes apparátussal dolgoznak - ha valami hiba csúszik a folyamatba, nehéz utolérni a zenekaraikkal sokszor turnén lévő tulajdonosokat.
Árnyoldal, majd happy end
KRSA a más országbéli kiadóval való együttműködés további hátrányaira is rámutat: "Két olyan hibát követtek el, amit éreztünk a bőrünkön: a bizonytalan gyártási időpont miatt a lemez több hónapot csúszott, így lemaradtunk a lemezbemutatónkról és a karácsonyi szezonról. A másik pedig, hogy a magyarországi terjesztés a megfelelő jogdíjbefizetést igazoló papírok késői kézhez kapása miatt több mint fél évet csúszott, így annak ellenére, hogy jelenleg nyilvánvalóan Magyarország a lemez legnagyobb piaca, a hazai lemezboltokba csak november környékén kerülhetett először a Budapest Ska Mood." A magyar terjesztést a Stereochrist korábbi, amerikai kiadója, az Arctic Music Group sem volt képes megoldani, és a Bridge To Solace is küszködött a dologgal a második lemezénél; a Casketgarden a lemezmegjelenés "titokzatos csúszásairól" számolt be. Tény az, hogy Magyarországon ezek a zenekarok nemigen számíthatnak a kiadó segítő kezére, a terjesztésen túl itthon maguknak kell megszervezniük az ilyen-olyan sajtómegjelenést és a koncerteket is. Amihez ezeknek a bandáknak tán azért is könnyebb nagyvonalúbban viszonyulni, mert "főnökeik" egyáltalán nem szólnak bele a zenéjükbe - a sokat emlegetett "művészi szabadság" esetükben valóban teljesnek mondható.
És ezzel még nincs is vége a történet szépségeinek. Túl a tényen, hogy megjelenik a lemezük, a legtöbb zenekar a kapcsolatszerzést nevezte meg az együttműködés legszívderítőbb velejárójának. A The Moog hamarosan megjelenő debütáló lemezét az a Jack Endino keverte (Los Angelesben), aki a kilencvenes évek elején a legjelentősebb seattle-i bandákat, a Mudhoneyt, a Soundgardent és a Nirvanát pesztrálta a stúdióban, és akit nyilvánvalóan csakis a kiadó vezetőivel való jó kapcsolata miatt lehetett megnyerni az ügynek. Az efféle "nagy nevekkel" persze ritkábban hozza össze a sors a zenészeinket, ám szép számú koncertszervező, illetve lehetséges partnerzenekar felé mindenképpen megnyílik az út. A Casketgarden szerint a szlovák Metal Age Productions sokkal jelentősebb névnek számít az európai színtéren bármelyik magyar metálkiadónál, így föl sem merül, hogy miért ne velük dolgozzanak, ha lehetőség adódik rá. Jakab Zoltán kiemeli, hogy így be lehet kapcsolódni olyan, régóta kialakult hálózatokba, amelyekbe máskülönben aligha. "Egy magunkfajta metál/hardcore bandának ez a közösség biztos hátteret jelent, hiszen a cégek, szervezőirodák, kiadók szinte kivétel nélkül mind innen nőtték ki magukat, mind egyazon világméretű közösség részesei vagyunk, amely immáron majd harminc éve tartja fenn önmagát. Ebben a közegben kiadót találni tulajdonképpen pofonegyszerű, és innentől kezdve ha jó a lemezanyag, ha jó az élő produkció, akkor egy egész gépezet áll mögötted. Gyakran olvasom, hogy mennyi zenekar szenved itt, amelyek nagyobb kiadónál vannak. Lehet, hogy a hazai nagy kiadó nagyobb büdzsét biztosít a lemezre, mint amit mi kapunk, lehet, hogy van lehetőség egy vagy több profi videoklip elkészítésére, mi azonban mindig is megpróbáltunk több dimenzióban gondolkodni."
Van annak valami kókasztóan ká-európai árnyalata, hogy azokat a lehetőségeket, amelyeket ezek a kiadók biztosítanak, hajlamosak vagyunk reflexből bámulatra méltónak gondolni. Holott voltaképp semmi rendkívülit nem nyújtanak: zenekaraink lemezeket adhatnak ki, és dumálhatnak ezekről a megfelelő helyeken, aztán útra kelhetnek, ahol a mégoly kedves, csak már rég megszokott arcok helyett friss közönség előtt, nemegyszer nagy hírű fesztiválokon meg klubokban nyikorogtathatják a gitárt. Tehetik a dolgukat.
