"Van egy lap" - parafrazeálja Esterházyt Kõszeg Ferenc a Beköszöntõjében; kedves írás, és kedvet is csinál az olvasáshoz. És olvasni, hála a CD-ROM létrehozóinak (Balázs László Kristóf, Huszár Orsolya, Máthé Hanga, Weiszenberger Béláné, Zádori Zsolt), egyszerû és remek szórakozás. A cikkek "mûfaj" szerint vannak csoportosítva (szamizdat, hetilap, folyóirat), a keresés könnyû és felhasználóbarát, ahogy mondani szokták. Maguk a cikkek olykor megdöbbentõen aktuálisak, a politikai elemzések szikrázóan okosak, és szinte mindegyik cikk "jól van megírva", szóval eleget tesznek a két világháború közt csúcsra lendült magyar zsurnalizmus alapkövetelményeinek. Valami polgári újságírás van ebben az egészben, persze nem a fidesznyik értelemben. És isten különös kegye folytán, mint a régi nagyoknak, a Beszélõnek is volt egy jelentõs költõje, Petri. Bár kevés cikket írt, e téren messze nem volt egy Ady, ám egyik alapverse (Nagy Imrérõl) mégis itt jelent meg 1983 októberében. Most csak röviden és velõvel: kalapot le, hölgyeim és uraim!
Bán Zoltán András
*****
Mos Def: True Magic Ha az ember kézbe fogja a brooklyni rapper/színész legutóbbi lemezét, könnyen zavarba jöhet. Erõs a késztetés, hogy nyomban vissza is tegye a polcra a borító nélküli, még a számokat sem feltüntetõ (!) albumot, abban a hitben, hogy az valami kalózkiadvány. Nos, Mos Def harmadik, zeneileg is meglehetõsen silány szólólemezére csak azt a mentõ érvet hozhatjuk fel, amirõl a szaklapok is pletykálnak: állítólag a zenész ezzel akar kikeveredni a Geffennel kötött szerzõdésébõl. Az összecsapott és befejezetlennek tûnõ lemez ettõl még nem esik jobban a fülnek, bár tartalmaz egy-két olyan számot, ami megcsillant valamit abból, amilyen lehetett volna. Pontosabban még tán lehetne is: a 2006 utolsó napjaiban csöndben piacra dobott albumot a hírek szerint újra fogják keverni - reménykedjünk, hogy Mos a legendás, '98-as (Talib Kwelivel készített) Black Star album és az egy évvel késõbb megjelent Black On Both Sides szóló után végre ismét összeszedi magát.
A korábban a hiphop új prófétájának kikiáltott elõadó Black Jack Johnson nevû formációjával pár éve egy rockoskodó irányba indult el, itt-ott az új album is ez a csapás, kár, hogy mc-nk karizmája igencsak halovány, mert az album címe így inkább gunyorosan hangzik. A True Magicen néhol szinte idegesítõ szintetizátoros prüntyögések képezik az alapokat (Thug Is A Drug, A Ha, Dollar Day), a mondanivalója miatt mégis erõteljes Dollar Day ráadásul nem is erre az albumra készült, hanem még 2004-ben, a hurrikán pusztítása után Katrina Clap címmel. A hatalomnak a feketékkel szembeni érdektelenségérõl szóló dühös számot Mos Def egy történettel vezeti fel: mikor végre megjelentek a mentõalakulatok, és rátaláltak egy túlélõre, megkérdezték tõle: "Hogyan élte túl? Hol volt eddig?" Mire az asszony csak annyit válaszolt: "Én hol voltam? Maguk hol voltak?" Ezt a kérdést mi is feltehetnénk: vajon hol volt a számok írása közben a Mighty Mos Def?
- str -
Geffen, 2006
** alá
Carlo Goldoni: A háború címû darabja az esettanulmány és a túlélõmûvészet kevercse, és noha felbukkannak benne a szerzõ közismert mûveibõl ismerõs archetípusok, itt nem õk mozgatják a helyzetet, hanem fordítva: a helyzet mozgatja õket. A helyzet pedig a háború: ostromlók és ostromlottak.
A darabot Török Tamara fordította, és Zsámbéki Gábor mutatta be harmadéves osztályával a fõiskolán - utóbbi körülmény óvatosságra inti a kritikust: az osztályvezetõ tanár egy munkafolyamat kellõs közepén van diákjaival, amikor egyrészt nemigen lehet a jövõbe látni az egyéni teljesítményeket illetõen, másrészt nem ajánlatos "beavatkozni" ebbe a munkafolyamatba. Az aggályokat ezúttal az teszi ad acta, hogy az elõadás az egyetem Hevesi termébõl hamarosan a Katona József Színház Kamrájába költözik.
Goldoni mögül Brecht kacsint ki, méghozzá a kétszáz évvel késõbbi Kurázsi mama szemével; Don Polidorónak, az ostromlók és ostromlottak között lavírozó hadbiztosnak és a lányának tuti üzlet a háború, ezért aztán készségeskedik mindenfelé. Rosszul jön neki viszont az angyalszárnyú béke - itt meg a tisztelt elõd, Moliére villan föl egy pillanatra, úgy is, mint deus ex machina -, ami jól jön a két ellentábor közt szerelembõl hidat verõ párnak (Shakespeare?), de azért az õ szerelmi happy endjük is elég kesernyés.
A lendületes, sodró elõadás legfõbb erénye a találékony odaadás; be van dobva minden, a figurák föl vannak építve, ki vannak találva; színesek, elevenek. Mindössze négy zongora a díszlet - kettõ már teljesen lenullázva, és az elõadás során tovább nullázzák; erõs rendezõi gondolás van, összhang és hatás. Ismerkedem a nevekkel: Szûcs Péter Pál, Mészáros Piroska, Földi László Ádám, Adorján Bálint, Lazók Mátyás Zoltán, Orosz Ákos, László Géza Attila, Dankó István, Gera Marina, Stork Natasa, Erdélyi Tímea, Orth Péter, Tenki Réka, Szabó Emília.
- ki -
Színház- és Filmmûvészeti Egyetem
*****
Heaven Street Seven A hazai könnyûzene élvonalába tartozó csapatok egyre erõteljesebb csapásokkal eveznek az úgynevezett kortárs kultúra jelentõségteljes, részükrõl addig be nem lakott kikötõhelyei felé: a Kispál már évek óta ad telt házas csendes-ülõs koncerteket az ország fontosabb színházaiban (és a Mûpában is), a Quimby a Vidám Színpadon rendszeresen élõben kíséri a Vízkereszt címû darabot (és õk is sikerrel "szállták meg" a Mûvészetek Palotáját), tavaly novemberben pedig a Katona József Színház fogadott be több hazai gitárzenés produkciót (a fentiek mellett az Emil.Rulez!-t, a Kistehént).
Ez a Mûpa-koncert mondhatni kijárt már a Heaven Street Sevennek, amelynek elõzenekara ezúttal az osztrák Garrish volt, mely nagyjából fél óra alatt bebizonyította, hogy úgy képes beágyazni az angolszász hatásokat saját közép-európai zenei világába, hogy abból meggyõzõ és sajátos popsanzonok és -balladák szülessenek.
A hasonlóval próbálkozó HS7 pedig igazolta a koncert elõzetesében írottakat: valóban visszanyúltak a dalok eredeti verzióihoz, illetve volt néhány szám, amelynél egyenesen olyan érzésünk volt, mintha születõfélben lennének éppen. Ebben a formájukban mutatkoztak meg igazán azok a zseniális apróságok, amitõl egy dal valóban jó popszám lesz: az egy számmá összegyúrt Mozdulj és 99%, a minimalista Valami vagy a Sajnálom bossa novás változata kiváltképp ilyen volt. S nem csupán lecsupaszították a dalokat: a kiváló Varga Ferenc Vonósnégyes (Szabó Attila vezetésével) és a romafolk Karaván Família teljesen új ízeket is hozzáadott az alapokhoz. Presser Gábor vibrafonozása viszont inkább csak baráti gesztus volt, de ennyi belefért. Viszont attól, hogy egy koncert akusztikus, a karót nyelt közönségnek nem kéne így megilletõdnie.
- hm -
Mûvészetek Palotája, január 23.
**** és fél
www.sorozatjunkie.hu Amióta, öt-hat éve is már, a korábban a mozgóképes hierarchia alsóbb emeletein elakadt amerikai televíziós sorozatok megkezdték magabiztos felliftezésüket egészen a mennyezetig, a magamfajta, megrögzött eszképista szériafaló megannyi kiváló weboldalon értesülhet mindarról a (számára legalábbis) hallatlanul érdekfeszítõ faktumról és szóbeszédrõl, ami kibéleli a sorozatgalaxis mindennapjait, s büszkeségtõl dagadó honfiúi kebellel jelenthetem, hogy mind közül vitathatatlanul az a site az egyik legtutibb, amit néhány derék, látványosan megszállott polgártársunk üzemeltet a fenti címen. Komoly, súlyos addiktokat tessenek elképzelni, a kisebb-nagyobb képernyõk rémületes mennyiséget konzumáló élhódolóit. A sokadik fürkészés megerõsíti, amit az elsõ látogatáskor még csak sejdítettünk: ezek a csávók idõt, pénzt és sávszélességet nem kímélve bekebelezték a közelmúlt összes számottevõ angolszász tévésorozatát, retinájukra az úgynevezett valóság gyakran színehagyott vizuális jelei helyett számolhatatlan évad jobb-rosszabb epizódjainak milliónyi tarkabarka képe vetült - s ha valamirõl mégsem találunk említést, bizonyossággal hihetjük, hogy elsötétített zárkájában valamelyikük már teszteli az anyagot, hogy aztán lendületes, ha kissé slendrián stílben is beszámolhasson nekünk az élményeirõl. A majd' mindennap és általában több cikkel frissülõ honlapon rendszeresen böngészhetjük az amerikai és magyar nézettségi mutatókat, olvashatunk híreket és kritikákat, és nem hiányoznak a "szeriológia" terminusait interpretáló írások sem.
Az oldal dizájnjáról ugyan a legkevésbé sem állítható, hogy oly' tündérszép volna, mint teszem azt Alma Garret (Molly Parker) a Deadwoodban, de ugyan ki várná el ezektõl a fickóktól, hogy ilyesmibe öljék az idejüket az újabb és újabb epizódok helyett?
- greff -
*****
Péter I. Zoltán: Ady és Léda. Egy szerelem története Ha már vájkálunk nagy emberek magánéletében, tegyük okosan és alaposan! Péter I. Zoltán így jár el; roppant gazdagon dokumentált könyvébõl megismerhetõ az egyik legnagyobb magyar szellem élete legfontosabb szerelmének története; nincs levéltöredék, mely említés nélkül maradna, minden cédula a helyére kerül, minden valaha kimondott vagy kimondani vélt szó értelmezõdik. A kérdés csupán az: hoz-e valamit a szellemi konyhára is ez az irodalomtörténeti szagmintagyûjtés? Nehéz igennel felelni, de nem tehetünk mást. Arról nem szólva, hogy lepedõinek nem is kis részét maga Ady teregette a nyilvánosság elé, szerelmét megformálta a publikumnak (ebben kissé Petõfit követte). Jellemzõ egy 1907 februárjában írt levél: "Pénteken ideggörcsök között feküdtem, éjjel ittam, s egy percet sem aludtam." Aztán szombaton "békatárgyalások" Lédával, "de azóta sem dolgoztam, bomlott és félhalott vagyok". És ez csak egyike a száz eszelõs, komolyan alig vehetõ szakításnak-kibékülésnek. Nevetséges és kiállhatatlan ez az Ady, rémséges a narcizmusa, de hát mindezek alapján mégis õ írta meg a magyar irodalom javához tartozó szerelmes verseit, és kétségkívül legnagyobb szakító versét (Elbocsátó, szép üzenet). Így aztán a mellékalakok, a sok sündörgõ, a költõ körül szuszogva sertepertélõ alakok válnak valóban komikussá és kisstílûvé: Itóka, Bölöni, Ady Lajos, a sok üppig Léda-barátnõ, és még sorolhatnánk. Elegáns ellenben a férj, Diósy Ödön. A Lédáról most elõször publikált négy fénykép pedig észbontó.
- banza -
Noran kiadó, 2006, 426 oldal, 2699 Ft
*****
A Liszt Ferenc Kamarazenekar legutóbbi koncertjén figyelni kellett. S aki figyelt, az rájöhetett, hogy ez a réges-régi együttes ma is viszonyítási pont. S ha azt mondom, hogy divatjamúlt játékot hallottunk a Rolla János vezette zenekartól, akkor ez dicséret: úgy tûnik, hogy ez a fajta muzikalitás, profeszszionalizmus, a hangzás meglepõ tisztasága, a játék természetessége, problémátlansága és simasága divatoktól független interpretációs stratégia. Illetve dehogy. Rolláékban épp az a fantasztikus, hogy úgy tesznek, mintha nem lenne interpretációs stratégiájuk. Ma, amikor szinte mindenkinek csak az van. A Liszt Ferenc Kamarazenekar mai értelemben nem érdekes. Ám aki Griegre, Mozartra vagy Schubertre pazarolja a drága idejét, az néha tegyen magasról a mai érdekességekre. Azért kellett nagyon figyelni legutóbb, mert nemigen hadonásztak széles mozdulatokkal a színpadon, csak finom, diszkrét amplitúdójú zenélés zajlott, s ennek az est elsõ számában meg is volt a pozitív eredménye: Grieg Holberg-szvitje (a mû hasonlóan szemérmes, mint az elõadók játékstílusa) szellemes, helyenként pimaszul modern kompozícióként állt elõttünk, a hangzáskép pedig olyan tiszta volt, amit a pompás akusztikájú hangversenyterem még nemigen élhetett át. Csak példaként említem, hogy az egyetlen nagybõgõbõl kipendített hangocskák tonnányi vasbetonnal felérõ fundamentumot biztosítottak. Kár, hogy a következõ Mozart-zongoraverseny (c-moll, K 491) szinte mindenestül gyenge volt, elsõsorban azért, mert Yefim Bronfman és a zenekar között alig-alig volt összhang. Kisebb baj, hogy a zongorista sem volt nagy formában. A zárásnak eljátszott Schubert-szimfónia elõadásának minõsége a koncert elsõ felét idézte, nagyszerû volt. A menüett tétel teljesen Mozart, de mire kimondtam volna, el is játszották ráadásnak a nagy g-moll szimfónia inkriminált menüettjét. Annak, aki figyelt.
- molnár -
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 25.
****
Átok 2. Kevés ázsiai filmkészítõ dicsekedhet azzal, hogy a tengerentúlról pénzelve sorra forgathatja kétes hírû filmsorozatának darabjait. Ha valaki a japán helyszíneken ragadva mûveli javarészt ugyanazt, angol ajkú stábbal - kizárásos alapon csak Takashi Shimizu lehet. A végeláthatatlan átokfolyam titkának egyik lehetséges megfejtése gyerekkori megrázkódtatásban leledzik, a rendezõi ambíciókat dédelgetõ csemetét szülei jelenlegi szakmája helyett bizonyára hajszobrásznak taníttatták. Jelen dolgozatában a jelentésrétegek kutatását épp ezért gyorsan feladtuk. Shimizusan egyszerûen folytatja a régebben kirobbantott, öldöklõ séróháborúba torkolló frizõrhorrort. Szõkéket és õszülõket meg barna hajzatú kócos fiatalokat ugraszt egymásnak. Hiába a magyarázkodás valami dührõl meg átokról, a dauerolt és melírozott szõke, rendezett frizurájú példányoknak pusztulniuk kell. B kategóriás amerikai színészpalánták (Sarah Michelle Gellar, Amber Tamblyn) koszolják be a multiplexek agyongyötört vásznait, míg a nagytermes hangrendszerek szokottan dobhártyaszaggató zörejeivel kísérve zajlik az egyenes szálú természetesek és a festett göndörkék közötti mizéria. A borzalmakra választ keresõk pedig önfejüket vakarják értetlenül.
Balázs Áron
Forgalmazza az SPI International
*
