Az eredmény korszakalkotó, de nekem sok ez a pasas. Ezt a barátom jegyzi meg Teodor Currentzis és a musicAeterna of Perm Opera Mahler-estje után.
A közönség nem ilyen szigorú, simán levette, hogy a görög-orosz karmester extravagáns, vezénylés címén előadott sajátos tánca, fekete parasztingje, de még rikító piros cipőfűzője is egyetlen célt szolgál: felébreszteni bennünket a passzív esztétikai befogadó állapotából.
És Currentzisnek valóban sikerül a közönséget a kukkoló szerepéből az előadás aktív résztvevőjévé tenni. Figyelmünk intenzitását fókuszálja, csendünk minőségét koncentrálja. Képes elhitetni velünk, hogy Mahler zenéjét nemcsak együttese technikai tudása és interpretációs zsenialitása, hanem saját magunk miatt halljuk úgy, ahogy soha nem mertük volna. És ez nem valami pszichotrükk. Mahler zenéjét sokan legyintve legiccsezik. Igazuk van. Mahler zenéjét a legnagyobbak is képesek úgy előadni, hogy érzelgősnek hasson. Már az est első felében, a Wundernhorn-dalokból kiderül, hogy amit hallunk, annak interpretációtörténeti jelentősége van. Currentzis és csapata a két énekes, Paula Murrihy szoprán és Florian Boesch bariton hathatós közreműködésével groteszk hangfényképeket varázsol elénk. A Páduai Szent Antal a halaknak prédikál című dal a csúcspont, a részeg klarinét, a vonós glissandók és a vokális tolmácsolás a mahleri zene leglényegére, az iróniára mutat rá. Semmi sem az, aminek elsőre hangzik. És ha ez a dalokból nem derült volna ki elég világosan, Currentzis egyértelműen Adorno szellemében tárja elénk a „szomorú tündérmesét”, a IV. szimfóniát, hangsúlyozva, hogy a száncsengő angyali csilingelése igazából egy bolond sipkájának csengettyűje, ami arra figyelmeztet, hogy a valóság látszat. Hiába énekli igézően, bár nem túl meggyőző hangerővel a szoprán, Jeanine de Bique, hogy „minden örömre ébred”, mostantól ebben is kételkednünk kell.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, december 4.
