*
1983 áprilisában a Hillel, Anthony, Flea és Jack Irons felállású zenekar megtartotta első komolyabb koncertjét Tony Flow and The Miraculously Majestic Masters Of Mayhem néven. Ez volt az a bizonyos egy szál zoknis koncert, mikor is a tagok csak zoknit viseltek, s azt sem a lábukon - ezt aztán a későbbi fellépések során rendszeresen megismételték. Még ebben az évben ismét nevet változtattak, a végleges "keresztapa" a környékbeli Chily Willy and The Red Hot Peppers étterem volt.
A rendszeres koncerteknek meglett az eredménye: felfigyelt rájuk az EMI, s nyolc lemezre szóló szerződést kínált. Az első, cím nélküli lemezt Slovak és Irons nélkül vették fel, mert ők nem akartak nagy felhajtást. Hiányuk sajnos hallható is, a funky és a rock párosítása nem igazán érett össze, az átmeneti tagok (Jack Sherman - gitár, Cliff Martinez - dob) pedig alkalmatlannak bizonyultak a posztjukon. A lemeznek csak erős jóindulattal jár ki az ígéretes jelző, pedig a producer a Gang Of Four egykori gitárosa és a zenekar példaképe, Andy Gill volt. Szerencsére egy éven belül visszatért a két alapító tag, a Freaky Styley című albumukat már Hillellel vették fel, a turné során pedig a dobos is újra csatlakozott. A funkmester George Clinton produceri munkájával készült lemezen már az azóta védjegyszerű Chili-hangzást és zenei világot érezhetjük, a funk, a rap és a rock triumvirátusát.
*
Két évvel később jelent meg új nagylemezük, ekkor már többezres közönség előtt játszottak. A siker felszíne alatt azonban komoly problémák jelentkeztek: Kiedis és Slovak drogfüggősége a túlélés határát súrolta: egyszer például megesett, hogy Hillel egy teljes koncerten egyetlen számot játszott újra és újra. Kiedis hajlandó volt alávetni magát egy elvonókúrának, Slovak már nem: 1988. június 27-én holtan találták a lakásában. Herointúladagolás. A zenekar éppen az új albumán dolgozott, melynek a Rockin' Freakapotomus címet szánták, de az album soha nem jelent meg, a banda idegileg összeomlott. Jack Irons a zenekart okolta Hillel haláláért, s ki is szállt véglegesen, később a Pearl Jam és Neil Young dobosa lett.
Hosszabb szünet után Kiedis és Flea újraszervezte az együttest: először tapasztalt zenészekkel (a Dead Kennedys volt dobosával, D. H. Peligróval és a Parliament exgitárosával, Blackbird McKnighttal) próbálkoztak, de ez csak átmeneti túlélésnek bizonyult. Két új tag érkezett a zenekarba, a dobos Chad Smith és a gitárvirtuóz, született zseni John Frusciante, a zenekar és Hillel Slovak fanatikus rajongója, aki naponta 15 órát töltött Hendrix- és Zappa-lemezekkel, ráadásul kezdetben egy az egyben úgy játszott és úgy mozgott a színpadon, mint Slovak. Az új négyes első albumának (Mother's Milk) rövid, pörgős, slágeres számai meghozták a régóta várt áttörést: a Stevie Wonder-féle Higher Ground funk-metálosított feldolgozására és a pörgős Knock Me Downra készült klipek igazi MTV-kedvencek lettek. Pályafutásának csúcsára azon-ban a két évvel későbbi Blood Sugar Sex Magik (BSSM) albummal jutott el a zenekar. Ez még elődjénél is nagyobb siker lett - olyan közismert funk/rock alapvetések születtek, mint a Give It Away, Suck My Kiss vagy az Under The Bridge. Az RHCP a világ élvonalába került, ráadásul egy olyan lemezzel, amelyen a lehető legtöbb stílust, a punkot, a rockot, a funkot, a metált és a hiphopot sikerült hibátlan egésszé gyúrniuk. Ez a lemez a zenekar Revolvere vagy inkább Nevermindja, amelynek biztos helye van minden idők legjobbjai között.
*
A BSSM turnéja során olyan együttesekkel koncerteztek, mint a Nirvana, a Pearl Jam vagy a Smashing Pumpkins, egy tagcsere azonban ismét bekövetkezett: Frusciante úgy érezte, nem bírja tovább csinálni, drogproblémái miatt kiszállt. Átmenetileg Arik Marshall és Jesse Tobias is helyettesítette, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják betölteni John helyét. 1994-ben a Jane's Addiction spanyol származású gitárosa, Dave Navarro érkezett. Ez a felállás a közönség és a szaksajtó véleményét is megosztotta. Elég zavaros időszak volt, a One Hot Minute című lemez sem hozta az előző után várt színvonalat - amellett persze, hogy volt néhány kiemelkedő pillanata: Aeroplane, Cofee Shop, My Friends. Az album turnéja során '96 júniusában, Budapesten is bebizonyították, hogy a zenekar rossz formában van.
A harmadik (vagy ki tudja, hányadik) újjászületésre 1998-ig kellett várni, Frusciante meg-szabadult a démonaitól, és a több évig tartó masszív heroinfüggés, majd detoxikáció után visszatért az életbe és a zenekarba. A már-már főnixszerű feltámadás egy felnőtt, beérett és letisztult RHCP-manifesztumot eredményezett, amellyel már az újabb fiatal generációt is sikerült megnyerniük. Van ugyan néhány dal (Around The World, I Like Dirt, Parallel Universe), amely még a klasszikus, funkmetálos Chili stílusjegyeit mutatja, de a Californication album alapvetően a Frusciante-központú, lágyabb balladákra épül, mint a Scar Tissue, az Otherside vagy a Porcelain. A 2002-es By The Way album is ezen az úton haladt tovább, Frusciante meghatározó szerepével, s többnyire ismét balladisztikus, akusztikus hangvétellel. Kétségtelen: nem ez a legjobb albumuk, de azért jó pár kiemelkedő pillanatra találhattunk (On Mercury, Cabron, The Zaphyr Song).
A Red Hot Chili Peppers 2003-ban ünnepelte húszéves fennállását, egy év múlva pedig dupla koncertlemezen mutatták meg (Live In Hyde Park), hogy még mindig a legjobb formájukban vannak. Idén májusban pedig már az új lemezük kapott dupla formátumot. Kétszer 14 dal - funkyval és hagyományos Chilivel fűszerezett rockkal az előtérben.
*
Elrugaszkodást várni egy huszonhárom éve működő zenekartól felesleges volna, úgyhogy a kérdés pusztán ennyi: maradt-e még reveláció a Red Hot Chili paprikájában? A Stadium Arcadium 28 számát két részre osztották, de akárhogy forgatjuk, nem derül ki, hogy minek alapján - valószínűleg egyszerűen nem akartak kidobni egyetlen számot sem. Az világos, hogy az első lemezre kerültek az elszálltabb balladák, a másodikra pedig a punkosabb lendületek, de mindkét korongon van legalább háromszámnyi kivétel.
Hogy ez a 28 új szerzemény olyan, mint egy válogatás, az önmagában nem lenne baj, de most gond van. Van néhány szám, amit már hallottunk: a Humb De Bump az I Like Dirt továbbgondolása, a Warlocks az Around The World finomabb verziója, a C'Mon Girl pedig a Parallel Universe párhuzamos megfelelője. S ami még súlyosabb: az egyszerűen szokatlan egy Red Hot-lemeztől, hogy csak a tizedik számnál (Especially In Michigan) kapjuk fel a fejünket, addig álmosan hallgatjuk a többnyire lágy, visszafogott, akusztikus dalokat. Érdemes egyből a második, a Mars nevű koronggal kezdeni, az sokkal meggyőzőbb, rögtön belecsap a lecsóba (a Descration Smile-on Frusciante Beach Boy-os vokáljainak nem lehet ellenállni, ahogy a Hard To Concentrate lassan kibontakozó grúvjának sem). Az album két legszebb dala, a slide-gitáros If és az űrrockos Animal Bar után pedig végre nyugodtan használhatjuk a "reveláció" kifejezést.
Warner, 2006
