Lemez

A túlélő feljegyzései – Mark Lanegan: Has God Seen My Shadow? An Anthology 1989-2011

  • Greff András
  • 2014. március 6.

Zene

1994-ig az akkor még csak a Screaming Trees énekeseként ismert Mark Lanegan a seattle-i grunge-színtér erős második vonalának hírhedt - abban a közegben persze nem kirívóan elvetemült - botrányhőse volt, aki elsősorban a kérlelhetetlen önpusztítás terepén nőtt fel a város meghatározó, akkor már világhírű zenészfigurái mellé.

Nehezen világra vajúdott második szólólemeze, a Whiskey For The Holy Ghost így aztán nyugodt lélekkel nevezhető sorsfordító jelentőségűnek. Ez a lemez, majd a hosszabb vagy épp rövidebb szünetekkel rá következő továbbiak immár komoly dalszerzőként tudták pozicionálni a Screaming Trees fokozatos szétesésével egyre inkább magára maradó, egyik túladagolástól a másikig botladozó énekest, aki szokatlanul markáns hangjával folyamatosan a sötétebbik sarkokból tudósított a rock- és a folkhagyományt egyszerre a saját képére formáló szerzeményeiben. Erre a hangra, erre a whiskyben pácolt tónusra az azóta eltelt évek során olyan zenekarok és zenészek tartottak igényt, mint Nick Cave, PJ Harvey, a Queens Of The Stone Age, Greg Dulli, Isobel Campbell, Moby vagy a Soulsavers. Ezek a kollaborációk bőven megérnének egy terjedelmesebb áttekintést, de a nehezen elérhető ínyencségek luxuskiadásaiban utazó Light In The Attic most egy olyan antológiát jelentetett meg (a kiadóra jellemző szem- és fülkápráztató kivitelben), amely kizárólag Lanegan első hat szólóalbumára koncentrál, és amiből nem hiányzik sem a komoly koncepció, sem pedig a szándék az énekes munkásságát már jól ismerők kielégítésére.

A kiadvány első, húsztételes lemezének érdekessége, hogy Lanegant kizárólag balladaszerzői szerepkörben ábrázolja. A tempósabb dalok elhagyásával megteremtett homogenitás a lemez vége felé már kissé fárasztóvá válik, de tény, hogy az átgondoltan strukturált anyag a lehető legerősebb kontúrokkal tudja körberajzolni az énekes alkotói karakterét. Ami talán a legfontosabb, hogy ebből az összeállításból világosan kiderül, hogy az ezredfordulós, heroinista Tom Waitsként hörgő, rémisztő félhalott dalnok imázsa (amit főleg a QOTSA turnéin vendégeskedve teremtett meg Lanegan) csupán kismértékben tükrözi a valóságot. Mark Lanegan puha, törékeny, finom és intim is képes lenni - de csak az előadásmódja változik, az énekhang alatt szóló zene nem nagyon. Ezeken pedig világosan hallatszik, hogy a döntő fogásokat egykori mentorától, a néhai Jeffrey Lee Pierce-től tanulta el - az a jellegzetes blues/country/punk keverék egy csomó szám mélyéről kiérezhető, még ha ezek a számok persze lassabbak, sötétebbek és tradicionálisabbak is, mint amik a Gun Club lemezein hallhatók.

A tizenkét, mindeddig kiadatlan számot közreadó második lemez színvonala nem meglepő módon jóval hullámzóbb, de a To Valencia Courthouse és a Halcyon Daze méltóságteljes búcsúkeringői odasorolhatók az életmű nagy pillanatai közé. A legjobb mégis az, ahogyan lezárul a lemez. Egy koncertfelvételt hallunk, ahol Jackson C. Frank egyetlen, 1965-ös lemezéről játsszák a Blues Run The Game című folkszámot, és a dal közepén sisteregve kiég egy erősítő. De aztán újrakezdik, hogy végül csak kilophassák a győzelmet a vereség állkapcsai közül.

Light In The Attic, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.