Lemez

A túlélő feljegyzései – Mark Lanegan: Has God Seen My Shadow? An Anthology 1989-2011

  • Greff András
  • 2014. március 6.

Zene

1994-ig az akkor még csak a Screaming Trees énekeseként ismert Mark Lanegan a seattle-i grunge-színtér erős második vonalának hírhedt - abban a közegben persze nem kirívóan elvetemült - botrányhőse volt, aki elsősorban a kérlelhetetlen önpusztítás terepén nőtt fel a város meghatározó, akkor már világhírű zenészfigurái mellé.

Nehezen világra vajúdott második szólólemeze, a Whiskey For The Holy Ghost így aztán nyugodt lélekkel nevezhető sorsfordító jelentőségűnek. Ez a lemez, majd a hosszabb vagy épp rövidebb szünetekkel rá következő továbbiak immár komoly dalszerzőként tudták pozicionálni a Screaming Trees fokozatos szétesésével egyre inkább magára maradó, egyik túladagolástól a másikig botladozó énekest, aki szokatlanul markáns hangjával folyamatosan a sötétebbik sarkokból tudósított a rock- és a folkhagyományt egyszerre a saját képére formáló szerzeményeiben. Erre a hangra, erre a whiskyben pácolt tónusra az azóta eltelt évek során olyan zenekarok és zenészek tartottak igényt, mint Nick Cave, PJ Harvey, a Queens Of The Stone Age, Greg Dulli, Isobel Campbell, Moby vagy a Soulsavers. Ezek a kollaborációk bőven megérnének egy terjedelmesebb áttekintést, de a nehezen elérhető ínyencségek luxuskiadásaiban utazó Light In The Attic most egy olyan antológiát jelentetett meg (a kiadóra jellemző szem- és fülkápráztató kivitelben), amely kizárólag Lanegan első hat szólóalbumára koncentrál, és amiből nem hiányzik sem a komoly koncepció, sem pedig a szándék az énekes munkásságát már jól ismerők kielégítésére.

A kiadvány első, húsztételes lemezének érdekessége, hogy Lanegant kizárólag balladaszerzői szerepkörben ábrázolja. A tempósabb dalok elhagyásával megteremtett homogenitás a lemez vége felé már kissé fárasztóvá válik, de tény, hogy az átgondoltan strukturált anyag a lehető legerősebb kontúrokkal tudja körberajzolni az énekes alkotói karakterét. Ami talán a legfontosabb, hogy ebből az összeállításból világosan kiderül, hogy az ezredfordulós, heroinista Tom Waitsként hörgő, rémisztő félhalott dalnok imázsa (amit főleg a QOTSA turnéin vendégeskedve teremtett meg Lanegan) csupán kismértékben tükrözi a valóságot. Mark Lanegan puha, törékeny, finom és intim is képes lenni - de csak az előadásmódja változik, az énekhang alatt szóló zene nem nagyon. Ezeken pedig világosan hallatszik, hogy a döntő fogásokat egykori mentorától, a néhai Jeffrey Lee Pierce-től tanulta el - az a jellegzetes blues/country/punk keverék egy csomó szám mélyéről kiérezhető, még ha ezek a számok persze lassabbak, sötétebbek és tradicionálisabbak is, mint amik a Gun Club lemezein hallhatók.

A tizenkét, mindeddig kiadatlan számot közreadó második lemez színvonala nem meglepő módon jóval hullámzóbb, de a To Valencia Courthouse és a Halcyon Daze méltóságteljes búcsúkeringői odasorolhatók az életmű nagy pillanatai közé. A legjobb mégis az, ahogyan lezárul a lemez. Egy koncertfelvételt hallunk, ahol Jackson C. Frank egyetlen, 1965-ös lemezéről játsszák a Blues Run The Game című folkszámot, és a dal közepén sisteregve kiég egy erősítő. De aztán újrakezdik, hogy végül csak kilophassák a győzelmet a vereség állkapcsai közül.

Light In The Attic, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.