Nehezen világra vajúdott második szólólemeze, a Whiskey For The Holy Ghost így aztán nyugodt lélekkel nevezhető sorsfordító jelentőségűnek. Ez a lemez, majd a hosszabb vagy épp rövidebb szünetekkel rá következő továbbiak immár komoly dalszerzőként tudták pozicionálni a Screaming Trees fokozatos szétesésével egyre inkább magára maradó, egyik túladagolástól a másikig botladozó énekest, aki szokatlanul markáns hangjával folyamatosan a sötétebbik sarkokból tudósított a rock- és a folkhagyományt egyszerre a saját képére formáló szerzeményeiben. Erre a hangra, erre a whiskyben pácolt tónusra az azóta eltelt évek során olyan zenekarok és zenészek tartottak igényt, mint Nick Cave, PJ Harvey, a Queens Of The Stone Age, Greg Dulli, Isobel Campbell, Moby vagy a Soulsavers. Ezek a kollaborációk bőven megérnének egy terjedelmesebb áttekintést, de a nehezen elérhető ínyencségek luxuskiadásaiban utazó Light In The Attic most egy olyan antológiát jelentetett meg (a kiadóra jellemző szem- és fülkápráztató kivitelben), amely kizárólag Lanegan első hat szólóalbumára koncentrál, és amiből nem hiányzik sem a komoly koncepció, sem pedig a szándék az énekes munkásságát már jól ismerők kielégítésére.
A kiadvány első, húsztételes lemezének érdekessége, hogy Lanegant kizárólag balladaszerzői szerepkörben ábrázolja. A tempósabb dalok elhagyásával megteremtett homogenitás a lemez vége felé már kissé fárasztóvá válik, de tény, hogy az átgondoltan strukturált anyag a lehető legerősebb kontúrokkal tudja körberajzolni az énekes alkotói karakterét. Ami talán a legfontosabb, hogy ebből az összeállításból világosan kiderül, hogy az ezredfordulós, heroinista Tom Waitsként hörgő, rémisztő félhalott dalnok imázsa (amit főleg a QOTSA turnéin vendégeskedve teremtett meg Lanegan) csupán kismértékben tükrözi a valóságot. Mark Lanegan puha, törékeny, finom és intim is képes lenni - de csak az előadásmódja változik, az énekhang alatt szóló zene nem nagyon. Ezeken pedig világosan hallatszik, hogy a döntő fogásokat egykori mentorától, a néhai Jeffrey Lee Pierce-től tanulta el - az a jellegzetes blues/country/punk keverék egy csomó szám mélyéről kiérezhető, még ha ezek a számok persze lassabbak, sötétebbek és tradicionálisabbak is, mint amik a Gun Club lemezein hallhatók.
A tizenkét, mindeddig kiadatlan számot közreadó második lemez színvonala nem meglepő módon jóval hullámzóbb, de a To Valencia Courthouse és a Halcyon Daze méltóságteljes búcsúkeringői odasorolhatók az életmű nagy pillanatai közé. A legjobb mégis az, ahogyan lezárul a lemez. Egy koncertfelvételt hallunk, ahol Jackson C. Frank egyetlen, 1965-ös lemezéről játsszák a Blues Run The Game című folkszámot, és a dal közepén sisteregve kiég egy erősítő. De aztán újrakezdik, hogy végül csak kilophassák a győzelmet a vereség állkapcsai közül.
Light In The Attic, 2014
