Lemez

A túlélő feljegyzései – Mark Lanegan: Has God Seen My Shadow? An Anthology 1989-2011

  • Greff András
  • 2014. március 6.

Zene

1994-ig az akkor még csak a Screaming Trees énekeseként ismert Mark Lanegan a seattle-i grunge-színtér erős második vonalának hírhedt - abban a közegben persze nem kirívóan elvetemült - botrányhőse volt, aki elsősorban a kérlelhetetlen önpusztítás terepén nőtt fel a város meghatározó, akkor már világhírű zenészfigurái mellé.

Nehezen világra vajúdott második szólólemeze, a Whiskey For The Holy Ghost így aztán nyugodt lélekkel nevezhető sorsfordító jelentőségűnek. Ez a lemez, majd a hosszabb vagy épp rövidebb szünetekkel rá következő továbbiak immár komoly dalszerzőként tudták pozicionálni a Screaming Trees fokozatos szétesésével egyre inkább magára maradó, egyik túladagolástól a másikig botladozó énekest, aki szokatlanul markáns hangjával folyamatosan a sötétebbik sarkokból tudósított a rock- és a folkhagyományt egyszerre a saját képére formáló szerzeményeiben. Erre a hangra, erre a whiskyben pácolt tónusra az azóta eltelt évek során olyan zenekarok és zenészek tartottak igényt, mint Nick Cave, PJ Harvey, a Queens Of The Stone Age, Greg Dulli, Isobel Campbell, Moby vagy a Soulsavers. Ezek a kollaborációk bőven megérnének egy terjedelmesebb áttekintést, de a nehezen elérhető ínyencségek luxuskiadásaiban utazó Light In The Attic most egy olyan antológiát jelentetett meg (a kiadóra jellemző szem- és fülkápráztató kivitelben), amely kizárólag Lanegan első hat szólóalbumára koncentrál, és amiből nem hiányzik sem a komoly koncepció, sem pedig a szándék az énekes munkásságát már jól ismerők kielégítésére.

A kiadvány első, húsztételes lemezének érdekessége, hogy Lanegant kizárólag balladaszerzői szerepkörben ábrázolja. A tempósabb dalok elhagyásával megteremtett homogenitás a lemez vége felé már kissé fárasztóvá válik, de tény, hogy az átgondoltan strukturált anyag a lehető legerősebb kontúrokkal tudja körberajzolni az énekes alkotói karakterét. Ami talán a legfontosabb, hogy ebből az összeállításból világosan kiderül, hogy az ezredfordulós, heroinista Tom Waitsként hörgő, rémisztő félhalott dalnok imázsa (amit főleg a QOTSA turnéin vendégeskedve teremtett meg Lanegan) csupán kismértékben tükrözi a valóságot. Mark Lanegan puha, törékeny, finom és intim is képes lenni - de csak az előadásmódja változik, az énekhang alatt szóló zene nem nagyon. Ezeken pedig világosan hallatszik, hogy a döntő fogásokat egykori mentorától, a néhai Jeffrey Lee Pierce-től tanulta el - az a jellegzetes blues/country/punk keverék egy csomó szám mélyéről kiérezhető, még ha ezek a számok persze lassabbak, sötétebbek és tradicionálisabbak is, mint amik a Gun Club lemezein hallhatók.

A tizenkét, mindeddig kiadatlan számot közreadó második lemez színvonala nem meglepő módon jóval hullámzóbb, de a To Valencia Courthouse és a Halcyon Daze méltóságteljes búcsúkeringői odasorolhatók az életmű nagy pillanatai közé. A legjobb mégis az, ahogyan lezárul a lemez. Egy koncertfelvételt hallunk, ahol Jackson C. Frank egyetlen, 1965-ös lemezéről játsszák a Blues Run The Game című folkszámot, és a dal közepén sisteregve kiég egy erősítő. De aztán újrakezdik, hogy végül csak kilophassák a győzelmet a vereség állkapcsai közül.

Light In The Attic, 2014

Figyelmébe ajánljuk

A fejünkre nőttek

Az incel kifejezés (involuntary celibates, önkéntes cölibátus) má­ra köznevesült (lásd még: Karen, woke, simp); egyszerre szitokszó, internetes szleng és a férfiak egy csoportjának jelölése.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.

Madártávlat

Ép és értelmi fogyatékkal élő színészek játszanak együtt a MáSzínház inkluzív előadásai­ban, a repertoárjukon ezek mellett színházi nevelési előadások és hagyományos színházi produkciók is szerepelnek. A közös nevező mindegyik munkájukban a társadalmilag fontos és érzékeny témák felvetése.

Ki a pancser?

  • Domány András

Budapestről üzent Tusk lengyel miniszterelnöknek a Kaczyn´ski-kormányok volt igazságügyi minisztere: nem kaptok el! Zbigniew Ziobrót 180 millió złoty, vagyis 17 milliárd forintnyi költségvetési pénz szabálytalan elköltése miatt keresik a lengyel hatóságok. Ki ez az ember, és hogyan taszította káoszba hazája igazságszolgáltatását?