Talán mégis igaza volt az öreg Lukácsnak, aki szerint Rilke híres sora ("Du musst dein Leben ändern." Tóth Árpád fordításában: "Változtasd meg élted!") minden nagy művészet legfőbb imperatívusza. Kocsis Zoltán programjának már első, Haydn szonátákból összeállított része után szűknek érezhettük bőrsátrunkat; a szünetben rokoni tekintetet keresve (és találva!) kóvályogtunk az előcsarnokban, minél előbb megosztani valakivel a zenetörténeti jelentőségű élményt. Mert a Haydn-blokk revelatív volt, több okból is. Egyrészt, aki még emlékezett Kocsis régi, a Hungarotonnál megjelent szinte kamaszkori felvételeire, az most rádöbbenhetett, milyen hihetetlen tudatosan és konzekvens radikalizmussal épül ez a pálya. Az akkori Haydn-játék némiképp Glenn Gould jegyében állt, sok szárazság, kevés pedál, visszacsavart lángú izzás. Most szinte romantikus zongorázást hallottunk, erős pedálhasználattal, ugyanakkor olykor mégis csemballós billetéssel; a gyakori táncos lejtés ellenére, Haydn nagy mélakórosként lépett elénk, és persze az sem véletlen, hogy a moll hangzás dominált: Haydn 50 szonátájából mindössze hatot írt mollban, ezekből Kocsis kettő is (g-moll Hob. XVI: 44; e-moll Hob. XVI: 34) eljátszott az estén. Másrészt, már az első pillanatban megtalálta a kapcsolatot a közönséggel, ez is részben új vonás, korábban mindig introvertáltan, olykor szinte dühödten-durcásan kezdett, most inkább kedélyes volt; rengeteget improvizált, figyelt a terem minden moccanására, és ezzel az oldottsággal valahogy a hangszer mellett rögtönző Haydn képét sikerült elénk vetítenie. Harmadik tanulságként pedig azt érezhettük, amit mindig tudtunk, csak valahogy ritkán mertünk bevallani: Haydn szóló billentyűs hangszerre írt műveiben messze meghaladta Mozartot, humora, hihetetlenül változatos formavilága, vad ötletei, elképesztő trükkjei alapján joggal tarthatjuk a földkerekség legszellemdúsabb zeneszerzőjének. Kocsis koncertje után pedig már nem kell csak a párnába suttognunk ezt a kényszerképzetünket. Ráadásul a három különálló szonátából (a két moll előtt a D-dúr, Hob. XVI: 19 hangzott el) egyetlen nagy szonátát formált: Kocsis előadásában az első mű adta a Moderato, míg a másik kettő az Allegretto illetve Scherzo-Finale tételt. Roppant dramaturgiai érzék.
A koncert második részét romantikus művek adták; Liszt Paolai Szt. Ferenc a hullámokon című, kissé novellisztikus darabját Kocsis lélegzetelállító sűrűséggel, balladai képzelettel játszotta, a csúcsponton majdnem felrobbant a hangszer - és vele a terem is - a kezében; Delacroix, Chopin barátja juthatott eszünkbe. És aztán következett a mazurkákból, keringőkből, egy-egy polonézből és noktürnből összeállított Chopin kisregény; Kocsis ismét magát a zeneszerzőt festette elénk, szünet nélkül játszotta a darabokat, egymás után, akárha Chopin ült volna egy párizsi szalonban, hogy hatalmas életművéből mintegy ötletszerűen válogatva szórakoztassa barátait. Hogy aztán a záró számban (Asz-dúr polonéz-fantázia) egyesítse az eddig elhangzott vallomás-töredékeket; Kocsis a nagyromantikus kolorittól az absztrakt expresszionizmus területére lépett, igazolva azokat, akik Chopinnek ezt a darabját tekintik életműve legmodernebb részének.
Még lett két mazurka-ráadás, de már tényleg csak tapintatos búcsúként; Kocsis aztán elengedte a gyülekezetet, hogy mindenki hazarohanhasson haladéktalanul megváltoztatni életét.
Zeneakadémia, január 3.
