„Hallom, hogy nagyon jókat mondanak a muzsikus Pucciniről. Modern irányzatokat követ, ami természetes, de kitart a dallam mellett, ami se nem régi, se nem modern. Ám úgy tűnik, a szimfonikus elem uralkodik a zenéjében! Ezzel semmi baj. Csak hát itt azért jó lesz vigyázni. Az opera az opera, a szimfónia meg szimfónia, és nem hiszem, hogy jó dolog szimfonikus darabot tenni egy operába pusztán azért az örömért, hogy a zenekart is megtáncoltassuk.” Ha minden igaz, ez az 1884-es levélrészlet az első és egyszersmind az egyetlen közvetlen tanúság arra, mit is tartott az olasz opera ősz mestere, Verdi majdani örököséről, Pucciniről. A luccai fiatalember épp ekkoriban lépett a nyilvánosság elé az első operájával, a Lidércekkel, amely egyrészt kedvezőtlen fogadtatásra talált egy pályázati zsűri körében, másrészt viszont egy életre összekapcsolta a szerzőt a Ricordi kiadóval. Hogy Verdi a távolból, hallomás útján helyesen ítélt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy maga Puccini azért lelkesedett e „jó kis téma” iránt, mert sokat lehet benne „leíró szimfonikus stílusban dolgozni”. A címszereplő lidércek által halálra táncoltatott vőlegény története most vasárnap a tisztán hangszeres Puccini-művel, a Krizantémokkal párban jut majd elénk: nemzetközi énekesgárdával, a Pannon Filharmonikusok és a Pécsi Balett közreműködésével, s nem utolsósorban Alberto Veronesi vezényletével (Nemzeti Hangversenyterem, március 31., hét óra).
„»Előrehaladtunk!« – hazugság, »ugyanott vagyunk«! A papír, a könyvek haladtak – mi ugyanott vagyunk. Amíg a nép nem ellenőrizheti a saját szemével, hogy mit tesznek vele, amíg maga nem akarja, hogy ez vagy az megtörténjen vele – addig ugyanott vagyunk! Mindenféle jótevő kész a megdicsőülésre, s nem rest ezt dokumentumokkal alá is támasztani, a nép meg csak nyög, és hogy ne nyögjön, leissza magát a sárga földig, és aztán még jobban nyög: ugyanott vagyunk!” Muszorgszkijt láthatóan kevésbé szakmai, de határozottan emelkedettebb motívumok sarkallták a Hovanscsina megalkotására: „a múlt a jelenben – ez az én feladatom”, mint ugyanebben az 1872-es levélben fogalmazott. E feladat elvégzésében, vagyis a Hovanscsina hiánytalan befejezésében Muszorgszkijt sajnos az összorosz menekülőút és zsákutca, az alkoholizmus, s az abból eredő korai halál megakadályozta, de a remekmű így is helyet követelt magának a repertoáron. Az eddig hol Rimszkij-Korszakov, hol meg Sosztakovics végsimításaival előadott Hovanscsina most, a ránk köszöntő Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjén az avatott Muszorgszkij-szakértő, Bojti János rekonstrukciójában szólal majd meg: döntően szláv operaénekesek hangján, a Magyar Rádió Zenei Együtteseinek játékával, Kovács János fősége alatt (Nemzeti Hangversenyterem, április 5., hét óra).
Jeléül annak, hogy a fesztivál milyen sűrű napokat ígér számunkra, mindjárt ezen az estén egy másik, jószerint kihagyhatatlan esemény is ott szerepel a programon. A Zeneakadémián ugyanis Jordi Savall és az Hespèrion XXI koncertjét fogják megrendezni, méghozzá a múltba tekintő, s mégis oly aktuális tematika, a Kelet–Nyugat – A lelkek párbeszéde jegyében (április 5., fél nyolc). S hogy előző este ugyanitt, még a fesztiváltól függetlenül, Dvořák Stabat Matere is felhangzik a MÁV Szimfonikus Zenekar szervezésében, azt végül már csak kutyafuttában említhetjük (április 4., hét óra).
