Lemez

Az idő nem számít

ColorStar: Time is the Drug

  • - minek -
  • 2019. április 28.

Zene

Találós kérdés is lehetne: 23 éve alakult, tavaly volt 20 éve, hogy kijött első, máig kultikusnak számító, Heavenicetrip! című lemezük, az idén pedig a hetedik album is kikerült a kezük alól, elvégre sose kapkodták el a lemezkészítést…

Nem is a megfejtés a nehéz, hanem a titok felfejtése, hogy hogyan lehetett eredeti koncepciójuk megtartása mellett, a szükséges zenei evolúciót rendre abszolválva a felszínen maradniuk és a nyűgös és válogatós közönség érdeklődését ilyen sokáig fenntartani, és ha kellett, feléleszteni. A titokról keveset árul el, de ettől függetlenül tény: a ColorStar – mert róluk van szó – mindig afféle fúziós zenekar volt. Az őket érő zenei hatásokból – melyek egyformán érkeztek a kilencvenes években felvirágzó, sőt elburjánzó elektronikus zenei partikultúra, illetve a pszichedelikus rockzenei hagyomány, sőt még a keleti folktradícióból is táplálkozó, de már modern transz-zenék felől – már a kezdetek kezdetén remek, jól felismerhető saját stílust kevertek ki. A kínálkozó lehetőségekkel élve ügyesen, sokszor szellemesen építették be az új ingereket, és ne felejtsük azt sem, hogy épp jókor, jó időzítéssel is érkeztek egy olyan hangzással, ami idővel mind erősebb, masszívabb rajongótábort teremtett. A ColorStar-stílus egyik titka a feszes, dinamikus, az elektronikus tánczene emblematikus műfajainak (transz, techno, breakbeat, drum & bass) ritmusát életre keltő dob és basszusjáték mellett Szalay Péter jellegzetes, technikai tudást és invenciót ötvöző, izgalmas, váratlan dimenziókba vezető zenei témákat szolgáltató gitárjátéka.

A más formációkban (például a Korai Örömben vagy a rövid életű Stukkerben) is aktív Szalay ezúttal magára vállalta a lemezírás minden nyűgét és baját, sok tekintetben még a dalok (angol) szövegéért is ő felelt. Nem véletlenül fogalmazunk így, hiszen a – különösen a kon­certeken – tömény folyamatzeneként érzékelt ColorStar emlékezetes, néha határozottan dalszerű szerzemények sorát alkotta meg, nem véletlen, hogy az énekes Keleti András időközben a Budapest Bár projektben is jól érvényesítette orgánumát. De az új albumhoz mások is adták a hangjukat: a legtöbb dalban hallható Oláh Annamáriának, a Meszecsinka egzotikus hangú énekesnőjének jellegzetes vokálja, más dalokban (például a bluesos southern rock témát hozó Across the Desert címűben) viszont egész más karakterű énekhangot hallunk: Kozma Kata és Ruby Harlem ugyanis inkább a soul felől gazdagítja a hangzást.

Az Opening Theme (Landing in the D-Zone) szintipopot, house-t és űrrockot egy platformra hozó felütése a korábbi albumokhoz képest sok tekintetben másfajta inspirációt és orientációt sejtet, a Somogyi Ferenc által feljátszott feszes basszusalapjával minden tagot megmozgató, felütésében egyenesen a Visage-t megidéző Information megint csak visszaröpít a kora nyolcvanas évek posztpunk/new wave univerzumába. Talán a korábbi ColorStar-albumok után szokatlan, de kétségtelenül izgalmas, hogy a Sophie már a 1980 körüli Bowie-t vagy a korai Duran Durant is az eszünkbe juttatja, s mindez korántsem szentségtörés, mivel mindebből azért a hagyományos ColorStar-hangzást is kihallani. Később a gyökerekhez való tudatos visszatekintés még erősebb lesz, ehhez elég csak a kislemezen is kijött It’s all Aroundot vagy a címadó számot meghallgatni. Az egyórás trip bevallottan sokat merít a zenészek olvasmány- és film­élményeiből, ez a Time is the Drug egyszerre futurisztikus és elidegenült, zaklatottan disztópikus világában is tükröződik. Lehet, hogy az album ettől még nem lesz minden momentumában érdekfeszítő, de a jó megoldások elviszik a hátukon a produkciót, és az egyórányi játékidő szinte minden szakaszában akad annyi izgalom, hogy folyamatosan ébren tartsa figyelmet.

Launching Gagarin Records, 2019

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.