Zene

"Mit mondhatnánk A tolvaj szarka nyitányáról? Kinek a lelkében nem él ez az oly festői szimfónia? A dobnak mint fő hangszernek a bevezetése olyan valóságosságot ad neki - ha szabad így kifejeznem magamat -, aminőhöz hasonló élménnyel egyetlen más zenében nem találkoztam; szinte lehetetlen nem figyelni rá. De éppígy lehetetlen volna érzékeltetnem a milánói földszinti közönség elragadtatását és őrjöngését is e remekmű föltűnésekor.

Míg a Jesus and Mary Chain (egy másik nagyon fontos glasgow-i rockegyüttes a 80-as évek közepéről-végéről) tagjai alighanem még a sarki ABC-be is napszemüvegben, valamint vastag hajlakk- és gitárfelhőbe burkolva vonultak be parizerért, addig a Pastels a maga aszexuális, eszképista és rendíthetetlenül amatőrös gitárpopzenéjével, édesen nosztalgikus és imádnivalóan együgyű dalaival vált a C86-os generáció talán legfőbb programadójává, illetve az egyik legmeghatározóbb hivatkozási pontjává minden tornából felmentett, rosszul öltözött, gitáron játszó örökkamasz gyógyegérnek.

A Barnett ikrek (a multiinstrumentalista-zeneszerző-énekes Jack és a dobos-divatmodell George - éppen csak helyhiány miatt maradtak ki a zenész ikrekről szóló online összeállításunkból), s a mellettük kitartó Thomas Hein basszer 2006 óta működteti a londoni kollektívát. Most azt kell mondanunk, harmadszor is képesek voltak arra a bravúrra, hogy felülmúlják a publikum (provokatív nyilatkozataiktól is fűtött) várakozásait.

Művészi megújulás vagy hatalmas blöff? Megfejtjük a Fekete Jézus, a saját mérhetetlen egójába belecsavarodott Kanye West fura új lemezét.

A Londonban élő zenész-zeneszerzőt kérdeztük abból az alkalomból, hogy a nyáron több ízben fellép az Ördögkatlanban, a Szigeten és a Zsidó Nyári Fesztiválon is. Aztán Romániában dolgozik tovább – visszatér a gyökereihez.

Péntek reggel egy kaliforniai kórházban meghalt John, vagyis JJ Cale, amerikai dalszerző és gitáros. A honlapján található közlemény szerint a szíve vitte el. Van húsz legjobb dala. Vagy negyven. Vagy hatvan. Nagy művész volt, és szeretetre méltó jelenség. Az utolsó előtti lemeze (The Road to Escondido) megjelenésekor írtunk pályájáról.

8 bites hangok elszórtan, a jövőt előlegező digitális témák állandóan, helyenként váratlanul belibbenő, sötét tónusú, melankolikus motívumok, és rengeteg, a 90-es évek jungle-jétől a holnap poszttrapjéig terjedő elektronikus zenei irányzat.

Kezdjük rögtön a Crowded House-zal!

"Az amerikaiak nagy dolgokat várnak tőlem, mindenekelőtt azt, hogy én mutassam meg nekik az Ígéret földjére vezető utat, s aztán nagy, önálló művészetük birodalmát. Röviden, én teremtsem meg a nemzeti zenéjüket!"

A mai metal olyan, mint Mefityisztó sokseggű állatai a South Parkban. Minden műfaj keveredik minden másikkal, csak éppen a zsánerorgia sokszor életképtelen hibrideket fial. A punkos hardcore-ral koszolt, néhol progosra gondolt mocsári sludge azonban nem ilyen.

Hogyan kerül össze Geszti Péter Nyirő Józseffel, Budai Gyulával, a dinnyekartellel és a rovásírással? A 8 válaszból minden kiderül!

Az embernek sokszor az a benyomása, hogy a rendezők tekintélyes hányada úgy kezeli az operát, mint a kéretlenül megajándékozott a felesleges vázát. No, ezt most hova helyezzem? - kérdezik önmaguktól itt is, ott is, hogy aztán végül feltegyék a dísztárgyat egy félreeső szekrény tetejére, a dalmű cselekményét pedig áthelyezzék Mussolini Olaszországába vagy a prekolumbián Mexikóba.

Fura lehet tizenöt évnyi arénázás után visszatérni a klubokba, főleg ha az embernek akkora egója van, hogy még az űrből is látszik. Márpedig rég volt már Knebworth, de még 2009 is, amikor a testvérgyűlölet végleg szétszakította az Oasist, amely Beady Eye néven folytatta Noel Gallagher nélkül - és nem volt nehéz megjósolni, hogy a fő dalszerző szólólemeze köröket ver majd Liamék első albumára.