E gyakorlatot, immár eltávolodva a lakberendezés párhuzamától, persze minden esetben a kivitelezés igazolhatja, hol többé, hol meg kevésbé. A New York-i Met nemrég világközvetítésen is sugárzott előadásában például kevésbé, vagyis inkább csak alig-alig, merthogy a Michael Mayer rendező által az 1960-as évek Las Vegasába áttelepített Rigoletto még akkor is üresnek hat, ha emlékeztetjük magunkat a kaszinóváros amerikai mítoszára, és fejet hajtunk a Rat Pack hajdani életművész sztárjai (Frank Sinatra, Dean Martin stb.) előtt. A legsikerültebb pillanataiban is legfeljebb tán jópofa rendezés (részleges) megváltói a színésznek is igen megbízható énekesek. Mindenekelőtt Diana Damrau, aki úgy fújja el Gilda I. felvonásbeli áriáját (Caro nome), hogy a Met közönségéhez hasonlóan legszívesebben magunk is szétvernénk a házat, s aki szőkeségében itt maga az önfeláldozó szerelem. Mellette a szerb bariton, Zeljko Lucic világszínvonalon korrekt Rigoletto, míg Piotr Beczala (már nem is mantuai herceg, hanem "The Duke", a Sinatrára és Elvisre egyként emlékeztető sztár) játéka és szárnyaló, bár kissé mindig "általános" tenoréneklése jól hozza a snájdigan felszínes hódítót. Vokálisan izgalmas és hozzá figurájában is jelentékenynek ható Sparafucile Stefan Kocán, akiről - menthetetlen közhellyel szólva - még sokat fogunk hallani. A fiatal karmester, Michele Mariotti magabiztosan irányítja a Met csodás zenekarát, s a színpadi nagy együttesekkel is csak az első felvonás egy-egy futó pillanatában gyűlik meg a baja.
Deutsche Grammophon, 2013
