Egyrészt, a kisfilm giccsfaktora alulról súrolja a Nightwish-Hammerfall-vonalú zenekaroktól megszokottat, másfelől pedig a dal körülbelül olyan, mintha a zenekar a You Fail Me káprázatos nyitókettősének folytatását próbálta volna megírni, főszerepbe helyezve a hátborzongatóan mizantróp dalszövegeiről ismert énekes, Jacob Bannon tiszta énekhangját. Utóbbiról elég annyi, hogy a színpadon megvadult gőzgépként romboló frontember még mindig nem jött rá, hogy ami nem megy, azt fölösleges erőltetni.
Szögezzük le gyorsan: ezen túl az All We Love...-val nincs különösebb baj, az pedig kimondottan az előnyére válik az anyagnak, hogy Bannonék ezúttal sem illusztris vendégeket nem hívtak, sem olyan epikusnak szánt, valójában üres és unalmas dalt nem írtak, mint mondjuk a No Heroes mélypontjaként jellemezhető Grim Heart/Black Rose, és a lemez dinamikáját sem öli meg olyan katasztrofális mellényúlás, mint az Axe To Fall végére helyezett lassú tétel. Az érzelmi mélypontot a címadó jelenti, amely viszont Ben Koller törzsi dobolásából és Nate Newton mogorva basszustémájából hidegrázósan gyönyörű gyűlöletszimfóniává fejlődik - tökéletes felvezetővé az utána következő Runaway kétperces, grindcore-ba hajló csépeléséhez. Utóbbit csak a limitált kiadás bónuszdala, a No Light Escapes tudja felülmúlni, egy olyasfajta, perc alatti őrjöngés, mint amilyen az előző lemez címadója volt, csak még karakteresebben megfogalmazva.
Az All We Love... nem könnyű hallgatnivaló, mert bár rövidebb, mint az Axe... volt, annak relatív slágeressége fényében mégis nyomasztóbbnak és tüskésebbnek érzi a hallgató. A Coral Blue-hoz vagy a Sadness Come Home-hoz hasonló darabokkal mégis könnyen a szívünkbe férkőzhet, a hangmérnökként is kreditált Kurt Ballou gitározását pedig most sem lehet szó nélkül hagyni, hiszen az itt bemutatott teljesítménye alapján egyértelműen ő a XXI. század Page Hamiltonja és Duane Denisonja egy személyben.
Epitaph, 2012; a Converge december 16-án játszik a Dürer kertben
