Maga a bejutás külön élmény volt. Eleve ritkán fordul elő, hogy a Petőfi Csarnoknál nagyobb helyekre tegyem a lábam koncertügyileg, előző nap pedig ráadásul egy kétszáz nézős punk-hardcore bulin voltam (Ruiner és Sinking Ships a Kultiplexben), amelynek karra pecsételős, pólóvásárlós, családias jellege után nyomasztó volt a Papp László Sportaréna falanszterszerű épületében téblábolni, végigszenvedni a négyszáz méteres sort a multiplex mozik büféjére hajazó pultnál, majd a terem kellően ijesztő, kivilágítatlan, leválasztott részén átjutva elmerülni a budapesti juppiközösség Muse-ra éhes akolmelegében. Szánalmasan kivénhedt punk-rockernek éreztem magam, amikor felnéztem a jórészt üresen tátongó ülőhelyekre, és eszembe jutott, mennyire szívesen csücsülnék a zsöllyén, a multiplexbüfében vásárolt popcornnal a kezemben (a megcsócsált darabokat természetesen vásott kölyökként lődözném a zakós-barkós figurák és nőik nyakába); egyúttal a nézőszámot is felmértem magamban, amúgy saccperkábé, és az eredmény eléggé lehangoló lett. Talán a Petőfi Csarnokot úgy-ahogy, szellősen megtöltötte volna ez a felére kicsinyített Arénában is kicsit elveszetten álldogáló tömeg, és akkor nekem sem járt volna folyton az a fejemben, hogy milyen lehet a fekete vásznak sötétjében szomorkodó, fel nem használt szektorok széksorai között becuccozva kolbászolni. Utóbbi egyébként minden félelmetessége ellenére határozottan érdekesebb program lehetett volna, mint a koncert jó része, pedig esküszöm, igyekeztem elvonatkoztatni az izzadt hónaljú punkattitűdtől, de a Muse meg még a nyári, szigetes Tool után valószínűleg rohamléptekkel fogok elindulni a következő légópince irányába, ha még egyszer kettőnél több kivetítőt látok valami színpadon.
A rajongók persze nyilván nem értenének egyet velem abban, hogy a 2001-es Muse-lemez, az áttörést jelentő Origin Of Symmetry volt az angol trió egyetlen igazán jó anyaga. Az azt megelőző, debütáló Showbiz még nem, a 2003-as Absolution pedig már nem tudta hozni azt a szintet (a koncertfelvételeket és B oldalas resztliket tartalmazó Hullabaloot most hadd ne), 2007-re pedig a zenekar annyira visszasüllyedt az érdektelenség mocsarába, amennyire képes voltam rajongani érte öt-hat éve. A tavalyi Black Holes And Revelationst ennek megfelelően mindössze párszor sikerült meghallgatnom (a vélemények egyébként a "XXI. század legnagyobb alkotása" és a "nagy rakás szar" közt oszlanak meg, bármiféle középút nélkül), ennek megfelelően jórészt bután néztem ki a fejemből, miután a "késsük le a magyar előzenekarokat direkt" elnevezésű projekt sikeres abszolválását követő jó félórás várakozás után játszani kezdtek az angolok, hiszen ez a turné, aminek egyébként a százötvenvalahányadik állomása volt a hazai, még jórészt a Black Holes... dalaira épült, nekem pedig ez a dolog jelentette leginkább a problémát, legalábbis a koncert első felében. (Az unalom legmegbízhatóbb jele egyébként az, ha eszembe jut, hogy rágyújtanék, a második pedig, ha egy nemdohányzó helyen még annyira sem képes lekötni a műsor, hogy amúgy lövészárokstílusban, marokba rejtve szívjam a cigit, hanem engedelmesen elbattyogok az erre kijelölt helyre, itt pedig ez történt.) A visszafogottabb, szenvelgősebb Black Holes And Revelations jó része ugyanis, inkluzíve a koncertprogramban erőltetett dalok (kivétel talán a zárónótaként funkcionáló Knights Of Cydonia) egyszerűen nem működnek élőben - Matt Bellamy, akinek főleg az invenciózus gitározásáért lehetett annak idején nagyon rajongani, valami különös perverziónak köszönhetően telepakolja Richard Clayderman nyomdokaiban sétáló billentyűfutamokkal az újabb keletű nótáit, élőben pedig négy-öt ilyet is képes felsorakoztatni egymás után a setlistben. A kivetítő meg nyilván a színpadképet volt hivatott erősíteni, mert ugyan láttam már olyan trió felállású zenekart, akik egy ekkora színpadot is képesek voltak plusz látványelemek nélkül belakni, de a Muse nem ilyen: a jórészt a mikrofonjához-zongorájához láncolt Bellamyn kívül az egyébként tökéletesen játszó Chris Wolstenholme-Dominic Howard felállású ritmusszekció fazontalan figurái semmit nem tettek hozzá a látványhoz, a kisegítő billentyűsként funkcionáló Morgan Nichollsról meg ne is beszéljünk inkább: róla is csak a Wikipedia árulta el, hogy valamikor a kőkorszakban egyszer beugrott basszusgitározni a csuklóját tört Wolstenholme helyett, egyébként meg a Gorillaz nevű Damon Albarn-féle projektben is játszott, tudjátok, a Blur-ös csávó mangafigurás alibizenekarában.
A kötelességszerű cigiszünet után (ekkortájt lépett le Szalay kolléga az Indextől, mondván, hazamegy inkább, és megnézi ugyanezt DVD-n, karosszékből) mintha aztán magára találna kicsit a zenekar. Túlzott spontaneitás nincsen persze, százötvenvalahány koncert van mögöttük, mondom még egyszer, egyébként is kényelmesebb a kivetítőre bízni a vizuális orgiát, mint estéről estére meghalni a színpadon. Vannak viszont régi nóták, gitározás, és cirka egy óra után esik le, hogy Matt Bellamy a XXI. század első és egyetlen gitárhőse. Mintha ő is jobban élvezné ezeket a program végére pakolt zajosabb témákat; távolról sasolva legalábbis ha a széles vigyort nem is, de egy ugráló figurát azért látni, ahogy a Plug In Baby szólóját a lemezverziót megerőszakolva, teljesen anarchisztikusan pengeti. Ezzel együtt a Muse még mindig nem tökéletes arénazenekar, hiszen a pirotechnika és a kivetítő mellett a ráadásnál kiszórt, konfettikkel töltött kék lufikkal próbálták megspórolni az arénakoncertek kihagyhatatlan elemének számító gitártörést. Anélkül meg kutyagumit sem ér az egész.
Papp László Sportaréna, október 10.
