Megspórolni - A Muse a Papp László Sportarénában (koncert)

  • Vincze Ádám
  • 2007. október 18.

Zene

Maga a bejutás külön élmény volt. Eleve ritkán fordul elő, hogy a Petőfi Csarnoknál nagyobb helyekre tegyem a lábam koncertügyileg, előző nap pedig ráadásul egy kétszáz nézős punk-hardcore bulin voltam (Ruiner és Sinking Ships a Kultiplexben), amelynek karra pecsételős, pólóvásárlós, családias jellege után nyomasztó volt a Papp László Sportaréna falanszterszerű épületében téblábolni, végigszenvedni a négyszáz méteres sort a multiplex mozik büféjére hajazó pultnál, majd a terem kellően ijesztő, kivilágítatlan, leválasztott részén átjutva elmerülni a budapesti juppiközösség Muse-ra éhes akolmelegében.

Maga a bejutás külön élmény volt. Eleve ritkán fordul elő, hogy a Petőfi Csarnoknál nagyobb helyekre tegyem a lábam koncertügyileg, előző nap pedig ráadásul egy kétszáz nézős punk-hardcore bulin voltam (Ruiner és Sinking Ships a Kultiplexben), amelynek karra pecsételős, pólóvásárlós, családias jellege után nyomasztó volt a Papp László Sportaréna falanszterszerű épületében téblábolni, végigszenvedni a négyszáz méteres sort a multiplex mozik büféjére hajazó pultnál, majd a terem kellően ijesztő, kivilágítatlan, leválasztott részén átjutva elmerülni a budapesti juppiközösség Muse-ra éhes akolmelegében. Szánalmasan kivénhedt punk-rockernek éreztem magam, amikor felnéztem a jórészt üresen tátongó ülőhelyekre, és eszembe jutott, mennyire szívesen csücsülnék a zsöllyén, a multiplexbüfében vásárolt popcornnal a kezemben (a megcsócsált darabokat természetesen vásott kölyökként lődözném a zakós-barkós figurák és nőik nyakába); egyúttal a nézőszámot is felmértem magamban, amúgy saccperkábé, és az eredmény eléggé lehangoló lett. Talán a Petőfi Csarnokot úgy-ahogy, szellősen megtöltötte volna ez a felére kicsinyített Arénában is kicsit elveszetten álldogáló tömeg, és akkor nekem sem járt volna folyton az a fejemben, hogy milyen lehet a fekete vásznak sötétjében szomorkodó, fel nem használt szektorok széksorai között becuccozva kolbászolni. Utóbbi egyébként minden félelmetessége ellenére határozottan érdekesebb program lehetett volna, mint a koncert jó része, pedig esküszöm, igyekeztem elvonatkoztatni az izzadt hónaljú punkattitűdtől, de a Muse meg még a nyári, szigetes Tool után valószínűleg rohamléptekkel fogok elindulni a következő légópince irányába, ha még egyszer kettőnél több kivetítőt látok valami színpadon.

A rajongók persze nyilván nem értenének egyet velem abban, hogy a 2001-es Muse-lemez, az áttörést jelentő Origin Of Symmetry volt az angol trió egyetlen igazán jó anyaga. Az azt megelőző, debütáló Showbiz még nem, a 2003-as Absolution pedig már nem tudta hozni azt a szintet (a koncertfelvételeket és B oldalas resztliket tartalmazó Hullabaloot most hadd ne), 2007-re pedig a zenekar annyira visszasüllyedt az érdektelenség mocsarába, amennyire képes voltam rajongani érte öt-hat éve. A tavalyi Black Holes And Revelationst ennek megfelelően mindössze párszor sikerült meghallgatnom (a vélemények egyébként a "XXI. század legnagyobb alkotása" és a "nagy rakás szar" közt oszlanak meg, bármiféle középút nélkül), ennek megfelelően jórészt bután néztem ki a fejemből, miután a "késsük le a magyar előzenekarokat direkt" elnevezésű projekt sikeres abszolválását követő jó félórás várakozás után játszani kezdtek az angolok, hiszen ez a turné, aminek egyébként a százötvenvalahányadik állomása volt a hazai, még jórészt a Black Holes... dalaira épült, nekem pedig ez a dolog jelentette leginkább a problémát, legalábbis a koncert első felében. (Az unalom legmegbízhatóbb jele egyébként az, ha eszembe jut, hogy rágyújtanék, a második pedig, ha egy nemdohányzó helyen még annyira sem képes lekötni a műsor, hogy amúgy lövészárokstílusban, marokba rejtve szívjam a cigit, hanem engedelmesen elbattyogok az erre kijelölt helyre, itt pedig ez történt.) A visszafogottabb, szenvelgősebb Black Holes And Revelations jó része ugyanis, inkluzíve a koncertprogramban erőltetett dalok (kivétel talán a zárónótaként funkcionáló Knights Of Cydonia) egyszerűen nem működnek élőben - Matt Bellamy, akinek főleg az invenciózus gitározásáért lehetett annak idején nagyon rajongani, valami különös perverziónak köszönhetően telepakolja Richard Clayderman nyomdokaiban sétáló billentyűfutamokkal az újabb keletű nótáit, élőben pedig négy-öt ilyet is képes felsorakoztatni egymás után a setlistben. A kivetítő meg nyilván a színpadképet volt hivatott erősíteni, mert ugyan láttam már olyan trió felállású zenekart, akik egy ekkora színpadot is képesek voltak plusz látványelemek nélkül belakni, de a Muse nem ilyen: a jórészt a mikrofonjához-zongorájához láncolt Bellamyn kívül az egyébként tökéletesen játszó Chris Wolstenholme-Dominic Howard felállású ritmusszekció fazontalan figurái semmit nem tettek hozzá a látványhoz, a kisegítő billentyűsként funkcionáló Morgan Nichollsról meg ne is beszéljünk inkább: róla is csak a Wikipedia árulta el, hogy valamikor a kőkorszakban egyszer beugrott basszusgitározni a csuklóját tört Wolstenholme helyett, egyébként meg a Gorillaz nevű Damon Albarn-féle projektben is játszott, tudjátok, a Blur-ös csávó mangafigurás alibizenekarában.

A kötelességszerű cigiszünet után (ekkortájt lépett le Szalay kolléga az Indextől, mondván, hazamegy inkább, és megnézi ugyanezt DVD-n, karosszékből) mintha aztán magára találna kicsit a zenekar. Túlzott spontaneitás nincsen persze, százötvenvalahány koncert van mögöttük, mondom még egyszer, egyébként is kényelmesebb a kivetítőre bízni a vizuális orgiát, mint estéről estére meghalni a színpadon. Vannak viszont régi nóták, gitározás, és cirka egy óra után esik le, hogy Matt Bellamy a XXI. század első és egyetlen gitárhőse. Mintha ő is jobban élvezné ezeket a program végére pakolt zajosabb témákat; távolról sasolva legalábbis ha a széles vigyort nem is, de egy ugráló figurát azért látni, ahogy a Plug In Baby szólóját a lemezverziót megerőszakolva, teljesen anarchisztikusan pengeti. Ezzel együtt a Muse még mindig nem tökéletes arénazenekar, hiszen a pirotechnika és a kivetítő mellett a ráadásnál kiszórt, konfettikkel töltött kék lufikkal próbálták megspórolni az arénakoncertek kihagyhatatlan elemének számító gitártörést. Anélkül meg kutyagumit sem ér az egész.

Papp László Sportaréna, október 10.

Figyelmébe ajánljuk

Női dzseki trendek, amelyeket érdemes figyelni idén ősszel és télen

  • Támogatott tartalom

Az őszi-téli szezon mindig a kabátok és dzsekik időszaka: ezek a darabok nemcsak a melegedről gondoskodnak, hanem meghatározzák az egész öltözéked stílusát is. Idén a klasszikus megoldások mellett számos új irányzat is teret nyer, amelyek egyszerre praktikusak és divatosak. Nézzük, milyen trendek hódítanak a női dzsekik világában a következő hónapokban!

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.