A részben azonos szakemberek azonban pár évtizede itt is, ott is meglátták a világsiker – e jól szervezett félreértés – esélyét, s így aztán Victor Hugo művének cselekményváza ma olyanok számára is meghitten ismerős lehet, akik még a 100 regény vonatkozó minifejezetét se olvasták el. S ez nagy eredmény, ahogyan nagy eredmény az is, hogy A nyomorultakra gondolva immár több világsláger dallama is az eszünkbe juthat. Merthogy Claude-Michel Schönberg tán több profizmussal, mint zsenialitással, de jó néhány zsigerien hatásos dalt komponált: innen-onnan merítve ugyan némi külső ihletet, viszont tovább is ajándékozva egy melódiát Vladimir Cosma Házibulijának.
A világbíró musical most a szegedi Dóm téren ütött tanyát, mielőtt bevonulna a Madách Színházba, s itt megint egyszer megcsodálhattuk Szirtes Tamás csapatának zörejtelen összmunkáját. Minden mozgás energikus, Tihanyi Ákos koreográfiája a rutin legmagasabb szintjével nyűgöz, Kentaur hatalmas díszletei [„Ez a legnagyobb Miss Saigon-előadás (!)” – nyilatkozta az alkotó az RTL Klub híradójának] nem csupán a méreteikkel imponálnak. A zenekar pedig Kocsák Tibor vezetésével mindvégig biztos alapot kínált az előadás számára.
A már a bemutatón is szépen összevágó, ütemre kiszámított, formás produkció éppen csak egyetlenegy ponton bizonyult sérülékenynek: a szerepek és szólamok kiosztásánál. Jean Valjeanon kezdve az értékelés sorát, úgy tetszett, Tóth Attila kiválasztását e szerepre leginkább az a szempont motiválhatta, hogy képes lesz majd elénekelni a második felvonás közepén elhelyezett, kényesen magas lágéban mozgó slágert (Bring Him Home). A színész, aki pár éve Kecskeméten még Javert felügyelő volt, valóban meg is oldotta e nehéz feladatát, ám fizikai és színészi jelenléte előtte is, utána is kevés súlyt jelzett, ami különösen a „siessünk, siessünk” jellegű, gyorsított dramaturgiájú első részben tűnt hiányosságnak, ahol Valjean alakítójának helyből, színészi nekifutás nélkül kellene kívül-belül robusztusnak hatnia. Tóth minőségi hangja ráadásul a szólam több pontján az optimálisnál jóval fiatalosabbnak bizonyult, így szégyenszemre még az is előfordult, hogy a „sajtópáholy” messzi távolából a vaksi kritikus elsőre az ifjú Mariusnak tulajdonította a krisztusi példát követő egykori kenyértolvaj megszólalásait. (Hogy ez a korprobléma általánosabb, azt az is jelezte, hogy az „öreg”, akit a hatalmas erejű Jean Valjean kimentett a ráborult szekér alól, utóbb egy húszéves hangján köszönte meg visszanyert életét.)
Az engesztelhetetlen Javert felügyelőt alakító Debreczeny Csaba erőteljes színészi jelenlétére igazán nem lehetett panaszunk, ám szólamformálására annál inkább. Nehezen, furcsán lemélyítve, s minden szépség nélkül szakadt ki az énekhang a remek prózai színészből, s ezt a kedvezőtlen diszpozíciót több szám előadása is erősen megsínylette. A sérülékeny és/vagy nem esztétikus hangadás a szereposztás női szakaszában is megjelent: Tóth Andrea (Eponine) hangjának különös mellékízében vagy Tóth Angelika (Cosette) szólamának csúcshangjainál. Solti Ádám viszont hangban és figurában is ideális Marius volt, s Vágó Bernadett tisztes Fantine-alakítását, illetve a főszerep hajdani magasából aláereszkedő Vikidál Gyula Püspökét is tetszéssel fogadhattuk.
A nyomorultak előadásának – túl a fentebb is jelzetteken – két örökkön kényes pontja van: Thénardier és k. neje, valamint a gyermekszereplők. Az ordenáré humor vonulatát ezúttal Nagy Sándor és Sáfár Mónika vitte: nagy kedvvel, kicsattanóan, semmitől vissza nem riadva – az előadási hagyománynak megfelelően. E hagyomány útján továbbhaladva léptek elénk a meghatódásunkra játszó gyermekszereplők is, s különösen a kis Gavroche-t alakító Bauer Gergő egészen profin működött. Szívszaggató hamisságáért nem őt, s még csak nem is a rendezést illette a felelősség, hanem sokkal inkább Schönbergéket, s bizony kissé még magát Victor Hugót is.
Dóm tér, augusztus 14.
