Lemez

Melankólia mindenütt

George FitzGerald: Fading Love

  • - minek -
  • 2015. június 21.

Zene

A mostanában Berlinben élő FitzGerald egyike azoknak a fiatal brit zenekészítőknek, akik a dubstep által megihletve, de azon túllépve újították meg a már tradicionális elektronikus tánczenei műfajokat (a house-t, a garage-t, a technót). Feszes, mindinkább 4/4-es ütemekből és manipulált r&b-s hangmintákból összerakott, rendre az érzelmekre apelláló, de maximálisan klubkompatibilis szerzeményei ismertté tették a nevét messze a bass music szubkultúráján kívül is – 2010 és 2013 között majd tucatnyi remek EP-t, maxit készített, amelyekből simán kitelt volna egy album is. Jó két éve azonban felhagyott azzal, hogy pusztán a dj-k keze alá termeljen, s a klub­szcénából kiábrándulva, no meg egy balul sikerült kapcsolatból lábadozva nekiállt összerakni egy albumot új kiadójának, a Double Sixnek.

Ezek után a legkevésbé sem csodálható, hogy a Fading Love-ot keresztül-kasul átszövi a melankólia, a finoman elégikus tónus viszont még nem veszi el az élét az amúgy zömmel táncparkettre termett, bár néha lassabb tempójú house-daraboknak. Annál meglepőbb, hogy a maguk absztraktságában is érzéki hangminták királya ezúttal valódi vokalistákat rekrutált: a szintén friss albumos Boxed Inből ismerős Oli Bayston és a most debütáló Lawrence Hart igazi dalokat énekel, amelyekben dominálnak a vadromantikus, analóg szintipop-melódiák. Az összetevők ismeretében tán meglepő, de mégsem egy gátlástalan pophouse albumot hallgatunk: ettől megbízható módon megvéd minket FitzGerald rafinált, mindent egy-egy csavarral tálaló alkotói technikája és öntörvényű, a szomorúságot is érzéki élménnyé transzformáló látásmódja.

Double Six, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.