A mostanában Berlinben élő FitzGerald egyike azoknak a fiatal brit zenekészítőknek, akik a dubstep által megihletve, de azon túllépve újították meg a már tradicionális elektronikus tánczenei műfajokat (a house-t, a garage-t, a technót). Feszes, mindinkább 4/4-es ütemekből és manipulált r&b-s hangmintákból összerakott, rendre az érzelmekre apelláló, de maximálisan klubkompatibilis szerzeményei ismertté tették a nevét messze a bass music szubkultúráján kívül is – 2010 és 2013 között majd tucatnyi remek EP-t, maxit készített, amelyekből simán kitelt volna egy album is. Jó két éve azonban felhagyott azzal, hogy pusztán a dj-k keze alá termeljen, s a klubszcénából kiábrándulva, no meg egy balul sikerült kapcsolatból lábadozva nekiállt összerakni egy albumot új kiadójának, a Double Sixnek.
Ezek után a legkevésbé sem csodálható, hogy a Fading Love-ot keresztül-kasul átszövi a melankólia, a finoman elégikus tónus viszont még nem veszi el az élét az amúgy zömmel táncparkettre termett, bár néha lassabb tempójú house-daraboknak. Annál meglepőbb, hogy a maguk absztraktságában is érzéki hangminták királya ezúttal valódi vokalistákat rekrutált: a szintén friss albumos Boxed Inből ismerős Oli Bayston és a most debütáló Lawrence Hart igazi dalokat énekel, amelyekben dominálnak a vadromantikus, analóg szintipop-melódiák. Az összetevők ismeretében tán meglepő, de mégsem egy gátlástalan pophouse albumot hallgatunk: ettől megbízható módon megvéd minket FitzGerald rafinált, mindent egy-egy csavarral tálaló alkotói technikája és öntörvényű, a szomorúságot is érzéki élménnyé transzformáló látásmódja.
Double Six, 2015
