Lemez

Melankólia mindenütt

George FitzGerald: Fading Love

  • - minek -
  • 2015. június 21.

Zene

A mostanában Berlinben élő FitzGerald egyike azoknak a fiatal brit zenekészítőknek, akik a dubstep által megihletve, de azon túllépve újították meg a már tradicionális elektronikus tánczenei műfajokat (a house-t, a garage-t, a technót). Feszes, mindinkább 4/4-es ütemekből és manipulált r&b-s hangmintákból összerakott, rendre az érzelmekre apelláló, de maximálisan klubkompatibilis szerzeményei ismertté tették a nevét messze a bass music szubkultúráján kívül is – 2010 és 2013 között majd tucatnyi remek EP-t, maxit készített, amelyekből simán kitelt volna egy album is. Jó két éve azonban felhagyott azzal, hogy pusztán a dj-k keze alá termeljen, s a klub­szcénából kiábrándulva, no meg egy balul sikerült kapcsolatból lábadozva nekiállt összerakni egy albumot új kiadójának, a Double Sixnek.

Ezek után a legkevésbé sem csodálható, hogy a Fading Love-ot keresztül-kasul átszövi a melankólia, a finoman elégikus tónus viszont még nem veszi el az élét az amúgy zömmel táncparkettre termett, bár néha lassabb tempójú house-daraboknak. Annál meglepőbb, hogy a maguk absztraktságában is érzéki hangminták királya ezúttal valódi vokalistákat rekrutált: a szintén friss albumos Boxed Inből ismerős Oli Bayston és a most debütáló Lawrence Hart igazi dalokat énekel, amelyekben dominálnak a vadromantikus, analóg szintipop-melódiák. Az összetevők ismeretében tán meglepő, de mégsem egy gátlástalan pophouse albumot hallgatunk: ettől megbízható módon megvéd minket FitzGerald rafinált, mindent egy-egy csavarral tálaló alkotói technikája és öntörvényű, a szomorúságot is érzéki élménnyé transzformáló látásmódja.

Double Six, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.