Shamir kilencéves kora óta ír dalokat: eredetileg főleg countryt játszott, majd lett egy indie-punk zenekara, de amikor körbeküldte első, tánczenékkel kacérkodó szólófelvételeit néhány kiadónak, már az volt számára az igazi perspektíva, hogy beleragad az észak-vegasi, disznószagú rögvalóságba. Végül Nick Sylvester, a Godmode kiadó vezetője meglátta benne a lehetőséget. Közösen rakták össze a Northtown EP-t, amely négy kifogástalan, a 80-as évek iránti nosztalgiával fertőzött nu-diszkós, hip house-os szám mellett egy countryfeldolgozást is tartalmazott. Az előadó azonban még a számoknál is fontosabbnak bizonyult: Shamir nemcsak csibészes mosolyával, orrkarikájával, rajzfilmszerű hajával és punkpólóival lett a tavalyi év egyik legemlékezetesebb arca, hanem Nina Simone-éhoz hasonlító, nemtelenül tökéletes énekhangjával is.
Az idén 20 éves énekes azóta több helyen elmondta, hogy már elérte a célját, a most megjelent debütlemezről pedig éppen a nagyravágyás hiányzik. Egyrészt nem sikerült olyan húsbavágó témát összehozni, mint amilyen korábban a Sometimes A Man volt, másrészt a magát eklektikus ízlésűnek tartó Shamir semmilyen igazán új színt nem hozott a nagylemezére. Énekhangja ráadásul csomószor – köztük a húzószámokban: On The Regular, Call It Off – úgy van effektezve, hogy elveszti miatta az élét, így csak a Darker című majdnem a cappellában élvezhetjük ki igazán. Sylvester pedig egyszerűen kevés lett producernek Shamir mellé, akinek a kvalitásai alapján a legjobb csapat járna – a legerősebb koktél, nem pedig egy gyorsan fogyasztható, kellemesen felejtős ital.
XL, 2015
alá
