Lemez

Shamir: Ratchet

  • Lang Ádám
  • 2015. június 21.

Zene

Shamir kilencéves kora óta ír dalokat: eredetileg főleg countryt játszott, majd lett egy indie-punk zenekara, de amikor körbeküldte első, tánczenékkel kacérkodó szólófelvételeit néhány kiadónak, már az volt számára az igazi perspektíva, hogy beleragad az észak-vegasi, disznószagú rögvalóságba. Végül Nick Sylvester, a Godmode kiadó vezetője meglátta benne a lehetőséget. Közösen rakták össze a Northtown EP-t, amely négy kifogástalan, a 80-as évek iránti nosztalgiával fertőzött nu-diszkós, hip house-os szám mellett egy countryfeldolgozást is tartalmazott. Az előadó azonban még a számoknál is fontosabbnak bizonyult: Shamir nemcsak csibészes mosolyával, orrkarikájával, rajzfilmszerű hajával és punkpólóival lett a tavalyi év egyik legemlékezetesebb arca, hanem Nina Simone-éhoz hasonlító, nemtelenül tökéletes énekhangjával is.

Az idén 20 éves énekes azóta több helyen elmondta, hogy már elérte a célját, a most megjelent debütlemezről pedig éppen a nagyravágyás hiányzik. Egyrészt nem sikerült olyan húsbavágó témát összehozni, mint amilyen korábban a ­Sometimes A Man volt, másrészt a magát eklektikus ízlésűnek tartó Shamir semmilyen igazán új színt nem hozott a nagylemezére. Énekhangja ráadásul csomószor – köztük a húzószámokban: On The Regular, Call It Off – úgy van effektezve, hogy elveszti miatta az élét, így csak a Darker című majdnem  a cap­pel­lában élvezhetjük ki igazán. Syl­vester pedig egyszerűen kevés lett producernek Shamir mellé, akinek a kvalitásai alapján a legjobb csapat járna – a legerősebb koktél, nem pedig egy gyorsan fogyasztható, kellemesen felejtős ital.

XL, 2015

alá

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.