Lemez

Shamir: Ratchet

  • Lang Ádám
  • 2015. június 21.

Zene

Shamir kilencéves kora óta ír dalokat: eredetileg főleg countryt játszott, majd lett egy indie-punk zenekara, de amikor körbeküldte első, tánczenékkel kacérkodó szólófelvételeit néhány kiadónak, már az volt számára az igazi perspektíva, hogy beleragad az észak-vegasi, disznószagú rögvalóságba. Végül Nick Sylvester, a Godmode kiadó vezetője meglátta benne a lehetőséget. Közösen rakták össze a Northtown EP-t, amely négy kifogástalan, a 80-as évek iránti nosztalgiával fertőzött nu-diszkós, hip house-os szám mellett egy countryfeldolgozást is tartalmazott. Az előadó azonban még a számoknál is fontosabbnak bizonyult: Shamir nemcsak csibészes mosolyával, orrkarikájával, rajzfilmszerű hajával és punkpólóival lett a tavalyi év egyik legemlékezetesebb arca, hanem Nina Simone-éhoz hasonlító, nemtelenül tökéletes énekhangjával is.

Az idén 20 éves énekes azóta több helyen elmondta, hogy már elérte a célját, a most megjelent debütlemezről pedig éppen a nagyravágyás hiányzik. Egyrészt nem sikerült olyan húsbavágó témát összehozni, mint amilyen korábban a ­Sometimes A Man volt, másrészt a magát eklektikus ízlésűnek tartó Shamir semmilyen igazán új színt nem hozott a nagylemezére. Énekhangja ráadásul csomószor – köztük a húzószámokban: On The Regular, Call It Off – úgy van effektezve, hogy elveszti miatta az élét, így csak a Darker című majdnem  a cap­pel­lában élvezhetjük ki igazán. Syl­vester pedig egyszerűen kevés lett producernek Shamir mellé, akinek a kvalitásai alapján a legjobb csapat járna – a legerősebb koktél, nem pedig egy gyorsan fogyasztható, kellemesen felejtős ital.

XL, 2015

alá

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.