Lassan egy évtizede felmerül minden Squarepusher-rajongóban, amikor a művész friss lemezt ad ki, hogy vajon az új lesz-e végre annyira jó, mint a régebbi művei? A Warp kísérleti szupersztárja a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején ontotta magából a jobbnál jobb albumokat (a teljesség igénye nélkül: Hard Normal Daddy, Music Is Rotted One Note, Go Plastic, Ultravisitor), majd a 2006-ban megjelent, az életműben átlagos sorlemeznek számító Hello Everything után olyan látványos mélyrepülésbe kezdett, amilyenre nem volt példa korábban a színtéren. Míg a kortársak zenéi – például az Autechre-é – jól öregedtek a digitális korban, és képes volt az összes többi meghatározó kísérleti alakulat is legalább egy tisztes albumot összehozni (elsősorban a Boards Of Canadára és Aphex Twinre gondolunk), addig nehéz bármi emlékezeteset kiemelni a kései Squarepushertől, noha a 2012-es Ufabulum epikus szintijei és részint EDM-re reflektáló attitűdje már valamelyest reménykeltőek volt.
Ez az új gyűjtemény pedig újabb lépés a helyes irányba. Azok járnak jól, akik szerették az Ufabulumot, mert robusztusabb formában köszön vissza annak a lemeznek a hangzása. Helyenként meglepően játékos ez az album: a Stor Eiglass dallama a hardcore/rave korszak slágertémáit idézi fel, és valószínűleg a dobok sem véletlenül masszívabbak a kelleténél. A Kontenjaz és az Exjag Nives című számokban a zeneiség még egy fokkal hallgathatóbbá teszi a gyors tempóban ugráló ritmusokat – szinte már hőskori videojátékokba illő aláfestőket kapunk (nem túlzás, állítólag vannak olyan zenék a lemezen, amelyek ilyen felkérésre készültek, csak visszadobták őket). Ezek mellett önmagát sem hazudtolja meg a szerző: a Rayc Fire 2, a Kwang Bass és a D Frozent Aac az a fajta drum and basszel kevert IDM, aminek a hírnevét köszönheti – ráadásul tényleg felidéznek valamit a legjobb pillanataiból.
A Damogen Furies Squarepusher első olyan albuma, amelyen kivétel nélkül minden hangszer és hang saját tervezés és programozás eredménye. Úgy tűnik, egy hosszú, kísérletezős folyamat végszakaszának lehetünk fültanúi: olyan lemeznek, amely a legnagyobb anyagaihoz nem ér fel, de a 2003-as Ultravisitor óta messze a legjobb albuma.
Warp/Neon Music, 2015
